Most már tényleg túljutott a „tájékoztató” szakaszon az október 2-i népszavazás kampánya. A pártok élesben vívják egymással a harcot, s igyekeznek mozgósítani vagy éppen a szavazástól távol tartani a híveiket. Az eddiginél határozottabban jelennek meg a kormánypártokétól eltérő álláspontok is a nyilvánosság előtt, ettől a mostani állás szerint mégsem várható érdemi változás, hiszen az ellenzéket különösen rossz állapotban éri a kényszerbetelepítés elleni referendum.
A Jobbik átépítés, újratervezés alatt, míg a baloldal szétforgácsolódva, irányt vesztve, némiképp tanácstalanul áll az ellenfele által ácsolt kampányszínpadon. Maradék táborát demoralizálják a nagy visszhangot kiváltó átigazolások: a kormány újabb és újabb, szebb napokat látott ellenzéki kádert állít rendszere szolgálatába. A leginkább látható válasz a dübörgő kormányzati kampányra a Kétfarkú Kutya Párté; az ő viccesnek szánt plakátjai nem annyira a hatalomnak, mint inkább az alternatívaképzésben alulteljesítő ellenzéknek tartanak tükröt. A mostani akció egyébként a korábbiakhoz képest kevésbé szellemes és a politikai cselekvés értelmetlenségét sugallva felettébb kártékony is, ám az mégiscsak különös, hogy a kormány által befolyásolt sajtó a költségeit firtatja. Ezeket a plakátokat önkéntes adományokból finanszírozzák, míg a lehetőségeivel visszaélő, a korrekt politikai küzdelemnek fityiszt mutató hatalom hirdetéstengerét mi, adózók fizetjük, s annak haszna leginkább a propagandaminiszter szomszédságában csapódik le.
Lejt a pálya, az ellenzék mégsem takarózhat ezzel. Népszavazási kezdeményezésével a kormány nehéz feladványt adott a többi politikai erőnek – a Jobbik kényszerpályára került, azon viszont nagyobb hiba nélkül mozog –, az azért furcsa, hogy a baloldali, liberális pártok, párttöredékek a bejelentés óta eltelt hónapok alatt sem tudtak egységes, világos, jól védhető álláspontot kialakítani, ami legalább a szavazóikat orientálja. Molnár Gyula MSZP-elnök nyilatkozata arról, hogy a kényszerbetelepítés ügyében készek támogatni a kormányt, racionális, ám megkésett lépés. Abban, hogy a határokat védeni kell – vagyis az alapkérdésben –, a kormánynak igaza van, miközben a baloldal sem a bevándorlás problémájának súlyát nem érzékelte, sem a hatalom által mesterségesen is gerjesztett, véleményvezérei által olykor a hisztériáig fokozott, ettől függetlenül létező félelemérzetre nem reagált időben és megfelelően. Mintha ez a politikai oldal a társadalmi beágyazottsága gyengülésével együtt elveszítette volna azt a tudást is, ami hosszú időn át a sajátja volt: nem érzi a néplélek rezdüléseit, s nemcsak belesétál, hanem hosszú ideig látványosan vergődik is a neki készített csapdákban. Úgy látszik, nincs agytröszt e pártok, pártocskák mögött, ami nem magyarázható pusztán a pénzhiánnyal, az erőforrásokhoz való egyre nehezebb hozzáféréssel.
Így nem is nagyon jut el még az ellenzéki szavazókhoz sem az az álláspont, hogy bár a népszavazás témája valós, súlyos és Európa jövőjét is meghatározó problémát érint, annak megoldásához – ha van ilyen – nem visz közelebb. S az sem látszik, hogy miközben a kormányzati retorika a teljes határzár mellett áll ki, létezik legális bevándorlás – hazánk idén eddig több mint háromszáz menekültet fogadott be –, a kormányban mérlegelik nem uniós munkavállalók betelepítését a hiányszakmák problémájának orvoslására, a letelepedési kötvényekkel zajló átláthatatlan ügyletek nemzetbiztonsági kockázata pedig a napnál is világosabb.
