És mivel a diktatúrában 34 éven át a hallgatást szoktuk meg, ez mélyebb nyomokat hagyott, mint az utóbbi 26 évben elmondott mégoly gondosan megírt, hangzatos beszédek. Mert le lehet gyártani ügyesen a mára utaló politikai beszédeket, lehet szörfözni egy merészet ’56 vérhullámain. De aktuálpolitikai üzenetek soha nem fognak leszivárogni a kollektív tudattalanba. Ott nagyobb és komolyabb erők működnek. 1956-nak ezért van sokkal több köze a mohácsi vészhez vagy az 1848 utáni életérzéshez, a télhez, a csendhez, a hóhoz és a halálhoz, mint bármelyik ambiciózus párt politikai jelszavaihoz. És ezért van hihetetlen aurájuk az ’56-os fotóknak, mert nem a parlamenti csörtékhez, hanem a kollektív tudattalanhoz kapcsolódnak. Ezeknek a képeknek terük van és rejtélyes hatalmuk a lélek bejáratlan tájain. Ettől olyan különös ez az ünnep, lepattannak róla a szép szavak, ha nem társulnak a szenvedésről való tudással, ha semmit sem tudnak a szabadság utáni vágy ösztönerejű, mindent kockáztató belső parancsáról.
Hiába múlik az idő, 1956 a logikával ellentétesen egyre inkább lezárhatatlan. Lehúzódott a szívünkből a kollektív tudattalanba, ott van hatalma, ott fogja kifejteni hatását. Nem tudható pontosan, mikor és hogyan tör magának utat egy hozzá hasonlatosan mindent fölforgató egyesült akarat, talán egy évtized, talán egy évszázad múlva, de ha lesznek még könyvek, és lesz értelme emlékezni, az akkori életben maradók ki fogják deríteni, hová vezetnek le lázadásuk szakadékmély gyökerei.
