1956: kollektív tudattalan

Hiába múlik az idő, 1956 a logikával ellentétesen egyre inkább lezárhatatlan.

Tele van a város ’56-os plakátokkal, rajtuk a forradalom hősei és hőssé válni nem akaró áldozatai. Beszélnek hozzánk ezek az arcok. Nekem a legtöbbet eddig egy tizennégy éves, de tizenegynek sem látszó fiúcskáról (Dózsa László) készült fénykép mondta el. Tiszta gyerekarcán felnőtteken látott elszántság; kabátja, akár fölvállalt szerepe, nagy neki. Hátán puska, de a kabát válla lelóg, ujja oly hosszú, hogy eltűnik benne a gyerekkéz, jobb is, hiszen kesztyű biztosan nincs a fiún. Ahogy sál sincs a nyakában, csak a gallérján egy biztosítótű. Ennyi volt, és nem több, ami az ő életét a biztonsággal összetűzte. Arcán a korai, felnőttes elhivatottság mellett fáradtság, amit talán táplálhatott az éhség és a kialvatlanság is, nem tudjuk.

Régi fotókat nézegetni 1956-ról különös, a nem múló seb okozta fájdalomra emlékeztető érzés. Nyugtalanító gondolatokat kelt, aminek az is oka lehet, hogy tudjuk, a fényképeken, amelyeken mi egy szabadsághiányos kor szenvedéslenyomatait keressük, az állambiztonság emberei a megtorlás idején egészen mást kutattak: ezekről a felvételekről azonosítottak számos felkelőt, akiket később bebörtönöztek, kivégeztek.

Sokszor csak később látjuk tisztán, hogy az idő értünk vagy ellenünk dolgozott. 1956 emléke szívdobbanásaink visszhangjaként lüktet bennünk, mert minden magyar embernek, aki akár csak gyerekfejjel átélte, homályos lelkiismeret-furdalást okoz pusztán azért, mert ő életben maradt, a többiek meg meghaltak. Hiszen még gyerekek is odavesztek. Ne ünnepeljük oly diadalmasan a „pesti srácokat”! Gyerekeket tankok elé engedni benzinespalackkal halálos bűn, nagy szégyen. Ugyanolyan halálos bűn, ugyanakkora szégyen, mint Európának és az egész rátarti Nyugatnak az, hogy megengedte: csak a magyarok vére folyjon a senki által nem akart szovjet tömb megbontásáért.

1956-ról torokelszorulás nélkül szónokolni csak azok tudnak, akik se felnőttként, se gyerekként nem élték át, mert jóval utána születtek. Minél később, annál szabadabban szárnyal a hangjuk. Mert 1956-ról hallgatni tanult meg egy ország. Hallgatni mélyen, a szív csöndjére fülelni csak, szó nélkül ünnepelni, baráti tekintetekbe merülten, és közben bízva abban, hogy botorul nem egy állambiztonsági ember mímelt együttérzésében kerestünk megértést.

És mivel a diktatúrában 34 éven át a hallgatást szoktuk meg, ez mélyebb nyomokat hagyott, mint az utóbbi 26 évben elmondott mégoly gondosan megírt, hangzatos beszédek. Mert le lehet gyártani ügyesen a mára utaló politikai beszédeket, lehet szörfözni egy merészet ’56 vérhullámain. De aktuál­politikai üzenetek soha nem fognak leszivárogni a kollektív tudattalanba. Ott nagyobb és komolyabb erők működnek. 1956-nak ezért van sokkal több köze a mohácsi vészhez vagy az 1848 utáni életérzéshez, a télhez, a csendhez, a hóhoz és a halálhoz, mint bármelyik ambiciózus párt politikai jelszavaihoz. És ezért van hihetetlen aurájuk az ’56-os fotóknak, mert nem a parlamenti csörtékhez, hanem a kollektív tudattalanhoz kapcsolódnak. Ezeknek a képeknek terük van és rejtélyes hatalmuk a lélek bejáratlan tájain. Ettől olyan különös ez az ünnep, lepattannak róla a szép szavak, ha nem társulnak a szenvedésről való tudással, ha semmit sem tudnak a szabadság utáni vágy ösztönerejű, mindent kockáztató belső parancsáról.

Hiába múlik az idő, 1956 a logikával ellentétesen egyre inkább lezárhatatlan. Lehúzódott a szívünkből a kollektív tudattalanba, ott van hatalma, ott fogja kifejteni hatását. Nem tudható pontosan, mikor és hogyan tör magának utat egy hozzá hasonlatosan mindent fölforgató egyesült akarat, talán egy évtized, talán egy évszázad múlva, de ha lesznek még könyvek, és lesz értelme emlékezni, az akkori életben maradók ki fogják deríteni, hová vezetnek le lázadásuk szakadékmély gyökerei.