Alkotmányos költség

Október 2-a óta nemcsak az új egység van velünk, hanem a régi kétség is.

Hétfőn a kormánytöbbség – amely egy ideje már nem alkotmányozó többség – az Országgyűlésben hetedjére is nekirugaszkodott az alaptörvény módosításának. Mi sem mutatja jobban az új rendelkezések jelentőségét, mint hogy a róluk folytatott vitát maga a miniszterelnök nyitotta meg. A képet persze némileg árnyalja, hogy felszólalását követően Orbán Viktor halaszthatatlan közfeladataira hivatkozva távozott az ülésteremből, így az ilyenkor szokásos szópárbajt már nélküle kellett megvívniuk a képviselőknek (mármint azoknak, akik nem tüntettek a távollétükkel, mint a szocialisták és a DK-sok). Pedig azt hittük, a kormányfő számára nincs halaszthatatlanabb az alaptörvény módosításánál. Legfeljebb a lettországi vb-selejtező, ami miatt az ezzel kapcsolatos ötpárti egyeztetést is elhalasztották. De ezt övön aluli lenne felemlegetni, ráadásul még a végén az a hamis látszat keletkezne, hogy a Fidesznek nem is igazán fontos az alaptörvény-módosítás. Miközben nagyon is az.

Fontos, mert valamit adni kell az október 2-án megszületett „új egységnek”. Az mégsem elég, ha az utókampány plakát­jain megüzenik nekik, mit is üzentek Brüsszelnek (különösen ha hozzávesszük, hogy ami idehaza 98 százaléknak hallatszik, annak az érvénytelenség miatt Európában egészen más az akusztikája). Jöjjön hát az alaptörvény-módosítás – amivel persze a Fidesz leginkább azt demonstrálja, hogy a jog mennyire hajlékony eszköz. Alkotmánymódosításról ugyanis nem lehet népszavazást tartani, de a jelek szerint népszavazásnak mégis lehet alkotmánymódosítás a következménye. S míg a politikai élet ezzel van elfoglalva, addig Orbán Viktor bátran továbbléphet, és már a következő vezércselt tervezheti. Hiszen a sorsdöntőnek mondott népszavazás sem Európa sorsát nem döntötte el, sem a 2018-as választást – az új alkotmányozó többség még nincs meg –, így addig sem lehet ölbe tett kézzel üldögélni.

Maradjunk azonban az alaptörvény-módosításnál. Október 2-a óta ugyanis nemcsak az új egység van velünk, hanem a régi kétség is: volt-e bármi értelme ennek az egésznek? Azért szavazott volna egységesen 3,3 millió magyar, hogy egy olyan jogi aktus legyen a vége, amelyhez egyetlen ellenzéki képviselő is elég lett volna? Ha a népszavazásnak mindössze ennyi az eredménye, az – a kormányfő kifejezésével élve – kissé satnya. Továbbá drága is, hiszen a kétharmados döntéshez szükséges voksokat a Jobbik ingyen és bérmentve szállította volna. Így viszont elköltöttünk 15 milliárd forintot (konzervatív becslés!) egy olyan referendumra, amelynek az eredményét utána hetekig kell magyarázni. Tegyük hozzá: újabb állami milliárdokból.

Ilyenkor szokás mondani, hogy a demokrácia nem olcsó mulatság. Hogy a népakarat közvetlen megnyilvánulásának költségeit lélegeztetőgépre, vállalkozásfejlesztésre, közoktatási reformra váltani nem úriemberhez illő cselekedet. Ez valóban szűkkeblűség volna részünkről, ezért a népszavazásra fordított összeget nevezzük annak, ami: alkotmányos költségnek. A szakkifejezés egyébiránt a Mengyi Roland ügyében tett tanúvallomásokban bukkant elő – így emlegette állítólag a fideszes képviselő az uniós pályázatok után neki visszaosztott összeget.

Lehet találgatni, kiknek a zsebében landolt a kvótanépszavazás alkotmányos költsége. Annyi azonban bizonyos, hogy Magyarország alaptörvényének hetedik módosítása méltán pályázhat a legdrágább hazai alkotmánymódosítás megtisztelő címére. Persze sejtelmünk sincs, ezt meddig viselheti – mint fentebb említettük, 2018-ig a Fidesz egészen biztosan kitalál még valamit.