Elmaradt metamorfózis

Az Egyesült Államok már évtizedek óta rossz úton jár globális törekvéseivel.

Ha csak az eddigi tévévitákból indulunk ki, akkor felettébb egyértelmű: az a formabontó fellépés, amellyel Donald Trump átküzdötte magát a Republikánus Párton, a Fehér Házig már nem lesz képes eljuttatni, így a demokrata Hillary Clinton lesz jövő januártól az Egyesült Államok következő elnöke.

A legutóbbi, szerda esti rendezvény pulpitusán egyfelől egy rutinos, remekül felkészített, és erre személyiségében tökéletesen alkalmas politikus állt, aki kihozta a legtöbbet ellenfele sebezhetőségéből, miközben sikerrel óvta meg saját gyengéit. A másik oldalon ugyanakkor egy vagdalkozó, néha viszont bohém diákokra emlékeztető vadkapitalista állt, akinek kétségtelenül nagyszerű és gátlástalansággal megspékelt értékesítői tehetsége arra azért nem tűnik elégségesnek, hogy kívülállóként betörjön vele az Egyesült Államok legfelsőbb hatalmi szintjére.

Trump ráadásul megtette azt a szívességet ellenfelének, hogy nem volt hajlandó kinyilvánítani, elfogadja majd a november 8-i választás eredményét. Nem csoda, hogy a republikánus párti jelölt szavai nagy megütközést keltettek. Később már azt mondta, elfogadja az eredményt – de csak akkor, ha ő győz.

Tanulság az is, hogy a világ legerősebb országának elnöki posztjáért vívott küzdelem továbbra sem az eltérő politikák versenyeztetéséről, ütköztetéséről szól, hanem a személyiségről, illetve – a pénznek és a technológiának hála – egyre növekvő mértékben annak láttatásáról. Fel lehet lépni bármivel, építeni lehet bármilyen társadalmi mozgalomra, légkörre, de különösen a célegyeneshez közelítve egyre szigorodó feltételeknek kell megfelelni. Megragadhatja az amerikai nép aktuális szellemiségét akár egy bohóc is, de amikor eljön az ideje, fel kell venni az öltönyt, le kell mosni a festéket, és képesnek kell lenni komoly kérdésekre komoly választ adni, vagy legalábbis hitelesen úgy tenni, mintha. Az világos volt a kezdetektől, hogy Trumpnak, miután az amerikai társadalom jogos elégedetlenségét, az országban zajló aggasztó folyamatokat kéretlen közvetlenséggel nevén nevezte, s ezzel lendületet szerzett a begyöpösödött politikai eliten való áttöréshez, magának is át kell mennie ezen a cseppet sem könnyű metamorfózison, hogy a végső küzdelemben legyőzhesse Clintont.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a republikánus jelölt és stábja erre alkalmatlannak bizonyult. A számításba ott is hiba csúszott, hogy jelentős „fogyasztói” csoportok elidegenítése (köztük a szavazók nagyjából felét kitevő nőké) kifejezetten rossz stratégia. A piackutatás során ráadásul mintha azt is szem elől tévesztette volna, hogy a politikai korrektséggel évtizedek óta idomított amerikai társadalomban mit szabad mondani, és mit nem.

Trump mára már csak abban bízhat, hogy az elégedetlenek szavazatainak szokásostól eltérő eloszlása a sajátos elektori rendszeren keresztül valahogy mégis győzelemhez segíti.

Mindez azért rossz hír, mert – miként arra a volt védelmi miniszter, Donald Rumsfeld nemrégiben rámutatott – „ismert ismeretlenként” Trump legalább magában hordozza a pozitív változás valószínűségét, míg Clinton jelentős politikai múltja és elkövetett hibái, amiért egy átlagos hivatalnokot vagy katonát keményen felelősségre vontak volna, nem hagy kétséget afelől, hogy merre viszi tovább az országot. Márpedig az Egyesült Államok már évtizedek óta rossz úton jár globális törekvéseivel, miközben aggasztó jelenségekkel terhelt belső rendje is – legyen szó a közbiztonságról, a washingtoni vízfejről, az óriási adósságról vagy a politika totális, alkotmánybíróság által is láttamozott pénzközpontúságáról.