Renzi, a populista

Renzi nagy ígéretekkel érkezett a hatalom csúcsára két évvel ezelőtt, de a tettek rendre elmaradtak.

Matteo Renzi bajban van. Kezdeményezett egy népszavazást, amely – David Cameronhoz hasonlóan – a vesztét okozhatja. A brit párhuzam ott sántít, hogy az olaszokat nem a feltett kérdés (amely egyébként alapvetően a szenátus jogköreit érinti), hanem a miniszterelnökről alkotott véleményük hangos kinyilvánítása hajtja az urnákhoz. December 4-én igennel szavaznak a Renzi-hívek, nemmel pedig azok, akik elégedetlenek a baloldali kormányfővel. Az elein­te magabiztos miniszterelnöknek sikerült elkövetnie azt a szarvashibát, hogy lemondását helyezte kilátásba a nemek győzelme esetén. Az ellentábort remekül mozgósító bejelentést később próbálta finomítani, de ma már mindenki tisztában van vele: az egyelőre kétesélyesnek tűnő referendumon Renzi politikai sorsa a tét.

Az olaszok mostanában messze vannak a dolce vitától. 2007 óta az abszolút szegénységben élők aránya megkétszereződött, jelenleg a teljes lakossághoz viszonyítva hét százalék. Az eurózóna harmadik legnagyobb gazdasága 2008 óta folyamatos recesszióban van. A külső adósság GDP-hez viszonyított mértéke a negyedik legmagasabb a világon. A munkanélküliség hivatalosan tizenkét százalék, de állítólag a tizenötöt is eléri, a fiatalok körében pedig negyvenszázalékos. Mindehhez jött a végtelen menekülthullám, amely már akkor nagy gondot jelentett Itáliában, amikor Európa még hallani sem akart a kérdésről.

A fiatal, lendületes Renzi nagy ígéretekkel érkezett a hatalom csúcsára két évvel ezelőtt. Retorikája olykor még most is meggyőző, de a tettek rendre elmaradtak. Hiteltelenné vált, népszerűsége megcsappant.

Most mindent egy lapra tett fel. Népszavazási győzelem vagy a vég. A cél érdekében Brüsszel egyik kedvenc demokratájából pillanatok alatt vérbeli populista lett. Az erősödő migránsellenes hangulatot meglovagolva a miniszterelnök a kelet-közép-európai államok politikájában találta meg a helyzet megoldatlanságának fő okát. Nyilván ő maga is tisztában van azzal, hogy az EU „beteg embereként” Olaszország van a legkevésbé abban a helyzetben, hogy vétóval, uniós források megvonásával fenyegessen. De otthon jól cseng a harci kiáltás. Nagyot kell mondani, hiszen az egyik fő ellenfél nem más, mint a rendszerellenes Öt Csillag Mozgalom, márpedig a komikus Beppe Grillo vezette formációnál nincs hiány frappáns válaszokból. Csakhogy Renzi újdonsült populizmusa már júniusban is kevésnek bizonyult. Az általa vezetett Demokrata Párt olyan súlyos vereségeket szenvedett az önkormányzati választásokon, hogy az olasz sajtó a kormánypárt leváltásaként értékelte a történteket.

Teljesen leírni csak azért nem lehet a mindig elegáns Matteót, mert Olaszországon kívül nincs a bukásához fűződő érdek. Egy kormányválság, egy előre hozott választás politikailag instabillá tenné a gazdaságilag már padlón lévő Rómát. Arról nem beszélve, hogy a kiszámíthatatlan Grillóék esetleges hatalomra kerülésének még a gondolata is tartós hideglelést okoz Brüsszelben. Közben – olasz felmérések kimutatták – vészesen közelít az ötven százalékhoz azok aránya, akik szívesebben látnák az unión kívül Itáliát. Euroszkeptikusok vagy Renzi? Az EU vezetői a maguk érdekei szerint leegyszerűsítve erre a kérdésre várják a választ decemberben. Így aztán nem meglepő, hogy létező vitáik ellenére Angela Merkel Renziért szorít. De Washington sem akar változást Olaszországban, amely már most is az elvártnál többször kacsint Moszkva felé. A kampányban a „világ” majd szépen felsorakozik az européer miniszterelnök mögé. Nem baj, ha kicsit populista, s most az egyszer még a költségvetési hiányt is elnézik neki Brüsszelben. De a végső szót mégiscsak a kávéja mellett órákig elpolitizálgató olasz szavazó mondja ki. Ha már megkérdezték.