Az állam gyermekei

Közgazdászok szerint az állam rossz gazda, pedagógusok szerint: nevelőnek sem jó.

Közgazdászok szerint az állam rossz gazda, pedagógusok szerint: nevelőnek sem jó. Persze minden szociális terület helyzete megoldatlan, sőt, némelyike kínos és elkeserítő, de az elhagyatott gyermekekről való gondoskodás különösen kényes közügy. E témában nem lehet évtizedes perspektívákban álmodozni, hogy az utánunk jövő nemzedékeknek már jobb lesz, mert az állami ellátórendszerbe került gyermekeknek most, azonnal kell hogy jobb legyen, hiszen egykettőre felnőnek, és a neveléstudomány egyik alaptétele szerint felnőttként azt adják tovább, amit gyermekkorukban láttak, tanultak, elsajátítottak.

Egyszerűen lesújtó a Cseppkő Gyermekotthonban tapasztaltakról szóló ombudsmani jelentés. Az otthonban 2010 óta több tragikus vagy felháborító esemény történt, többek közt halálos kimenetelű balesetek vagy szexuális bűncselekmények. Az ombudsman már 2011-ben is vizsgálatot folytatott, abban az szerepel, hogy durva, verbális agressziót tapasztaltak, de felvetődött a gyermekek fizikai bántalmazásának gyanúja is. Öt év eltelt, a nevelők nyilván igyekeztek megszüntetni az efféle jelenségeket, de a gyerekek beszámolói szerint mostanában is előfordul, hogy néhány felnőtt sokat üvöltözik, csúnyán beszél, veréssel fenyeget, de arra is volt példa, hogy egyikük megpofozta, megütötte őket. Természetesen ez sem hagyható szó nélkül, de így a sajtón is átszűrt ombudsmani jelentés szerint – bár a gyerekek a maguk értékrendje alapján könnyebben napirendre térnek felette – nagyobb gond a bentlakók közötti agresszió. Gyakoriak a kisebb-nagyobb sérüléssel járó verekedések, amelyek olykor rendőrségi beavatkozást tettek szükségessé. Amit viszont nem a rendőrség, hanem csak a nevelők tudnának kontrollálni és megakadályozni, az a gyermekek áldozatszerepbe kényszerítése lenne. Sajnos a nevelők nem elég hatékonyak ezen a téren, az egyik bentlakó szerint „mindennapos az erőszak, a gyerekek elveszik egymástól a pénzt és a cigarettát”. Egyébként a dohányzás általános szokás a növendékek között, a vizsgálatot folytató szakemberek egy tíz év körüli kislányt is láttak dohányozni. Hasonlóan súlyos ügy, hogy – a szakdolgozók gyanúja szerint is – egy-két leánynövendék a gyermekprostitúció áldozata lett, ám a hatóságokat nem értesítették.

Ezek olyan példák, amelyekről jó lélekkel elmondhatjuk, hogy nem az állam, s ez esetben az állam felelős képviselője, a miniszter tehet róluk. Valóban, nem a miniszteren kell számonkérni, ha egy gyermekotthonban bunyóznak vagy éppen bagóznak a gyerekek. Ám a Cseppkő Gyermekotthonnak bőven vannak oly hiányosságai is, amelyeket az állam, vagyis a minisztérium, végső soron a miniszter számlájára kell rónunk. Bár a jogszabály azt írja elő, hogy egy gyermekotthonban maximum 48 fő bentlakó lehet, a Cseppkőben ugyan papíron elkülönülő, háromszor 40 férőhelyes, külön gondozási helyek vannak, a valóságban a gyermekek nincsenek elkülönítve, így az otthon egy 100-120 fős tömegszállás, ahol a gyermekfelügyelők felének nincs meg a törvény által előírt szakképesítése, gyógypedagógus pedig egy sincs a tanári-nevelő karban. Az pedig, hogy a jelentés készítői szerint az igazgató igyekezett akadályozni a vizsgálat lefolytatását, a gyerekeket próbálta eltávolítani az ombudsmani hivatal munkatársaitól, valójában a korszellem része, a felelősséget el- és áthárító kormányzati gyakorlat intézményi megnyilvánulása. Jelzi, hogy az állam a nevelésügyben sem csak rossz nevelő, hanem ebben is rossz gazda. Mert nem biztosítja az optimális nevelés szükséges feltételeit. És itt érkeztünk el az emberi erőforrások miniszterének szerepéhez is. Ha már ennyire nyakatekert elnevezést kapott a pozíciója, akkor értelmezzük a lehető legegyértelműbben a felelősségét. A miniszter úgy-ahogy gazdálkodik az emberi erőforrásokkal, de a legfontosabb feladata az lenne, hogy folyamatosan megújítsa, regenerálja azokat. Ez eddig a minisztériumhoz tartozó egyik ágazatban sem sikerült. Eddig. Viszont biztató jeleket a jövőre nézve egyáltalán nem látunk.