Nagyon bekeményített az Európai Parlament (EP), egymás után két országnak is meghúzgálták a bajuszát. A képviselők előbb szerdán az iszlamista és orosz propaganda miatt „fejezték ki aggodalmukat”, majd tegnap Törökország uniós csatlakozási tárgyalásainak ideiglenes befagyasztása mellett döntöttek. Pontosabban úgynevezett közös állásfoglalásra irányuló indítványt fogadtak el. Moszkvában és Ankarában azért aligha kaptak a szívükhöz, a lépés ugyanis jogilag semmire nem kötelez, csupán egy javaslat a tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanácsnak és az Európai Bizottságnak. Vagy lefordítva egy nagy, kövér fekete pont az ellenőrzőben. Ha kigyűlik az öt, talán bevésik az elégtelent.
Hiszen mi is történt itt a gyakorlatban? Bár Törökország több mint ötven éve kacsintgat már Európa felé, csak 2005-ben kezdték meg a csatlakozási tárgyalásokat, ám a 35 megnyitott fejezetből a mai napig csak egyetlenegyet sikerült lezárni, azt is rögtön a kezdetekben, és egy nem túl fontos területen. Azóta a folyamat nemhogy egy helyben toporog, de szinte hátrafelé halad. Az EP tehát arra tett javaslatot, hogy fagyasszák be a befagyott tárgyalásokat. Az állásfoglalás tehát nyilvánvalóan üzenet, egyrészt Törökországnak, másrészt az Európai Uniónak, és még a képviselők is megnyugtatták saját lelkiismeretüket és szavazóikat. Ankarának egy kiadós ejnye-bejnye, a tagállamoknak pedig egy kis ébresztő, hogy: „hé, talán nem kellene közösködni egy olyan országgal, ahol tízezreket börtönöznek be megtorlásképpen, sőt, halálbüntetéssel riogatnak, lábbal tiporják a sajtószabadságot, és ellehetetlenítik az ellenzéket!”
Kérdés, hogy a törökök meghallják-e az üzenetet, és ha igen, jó-e az nekünk? Törökországban az elmúlt években folyamatosan nőtt az Európai Unió támogatottsága, bár fogyott a bizalom, hogy néhány éven belül sikerül csatlakozni a szervezethez. A folyamatos elutasítás, a kioktató modor, a vízummentesség kiharcolásának kudarca és a migránsválság kezelésének módja miatt azonban a tendencia egy ideje változóban van. A hangulatot meglovagolva, és persze a megszokott módon kelet és nyugat között egyensúlyozva dobta be a minap Recep Tayyip Erdogan is a csatlakozás lehetőségét az EU helyett a Sanghaji Együttműködési Szervezethez. Talán ő is csak üzengetett, ám ha az európai képviselők azt remélték, hogy állásfoglalásuk után a török elnök majd hirtelen „észhez kap”, hát csúnyán elszámolták magukat.
Miért is tenné? Hiszen nem érdeke az unió kegyeit keresni, az elmúlt évtizedekben az pontosan kiderült, hogy a közeljövőben így sem, úgy sem lehetséges a csatlakozás. A legtöbb, amit Erdogan veszíthet, a vízummentesség megszerzése, de anélkül eddig is megvoltak. Viszont mi van a mérleg másik serpenyőjében? Az EP magas téttel és kockázatosan játszik, de csekély nyereményért. A legtöbb, amit remélhet, hogy Ankara visszafog egy kicsit, de mi történik, ha „visszanyal a fagyi”? Ha a török belpolitikai helyzet eljut odáig, hogy az elnök azt mondhatja: nem kérünk a keresetlen tanácsokból, nem kérünk az unióból, és nem kérünk a márciusi migránsalkuból sem? Ha újra Európára szabadítják a migránsok milliós áradatát? Megérte tanár bácsit játszani?
Erre persze nincs túl sok esély. A végső szakítás, az alku felrúgása egyelőre nem érdeke egyik félnek – hogy más nem mondjunk, a negyedik kancellárságára pályázó Angela Merkelnek – sem. A nagy nyilvánosság előtt zajló sárdobálásból mindenki lefölözi belpolitikai hasznát, aztán a háttérben minden megy ugyanúgy. A török börtönök tömve, az európai menekülttáborok üresen maradnak.
