Európa esélye

Európa még nagyon messze van attól, hogy a higgadt politizálás hívei hátradőlhessenek.

Néhány hete még úgy nézett ki, hogy az atlanti tábor erősödik az óceán mindkét oldalán. Amerikában a transzatlanti összeborulás elkötelezett híve, Hillary Clinton félig már a Fehér Házban érezte magát, a végső győzelemre is esélyes francia jobbközépen Alain Juppé vezetett magabiztosan a jelöltek között, míg Németországban az ifjúi éveiben beleégett amerikai álomtól szabadulni nem tudó Angela Merkel várta reménykedve az elmúlt nyolc évben két oldalról megalapozott liberális politika kiteljesedését.

Aztán jött Donald Trump, aki láthatóan lazítani kíván az atlanti ölelésen, és finomabb hangot üt meg Moszkvával, ami előbb kétségbe ejtette, majd a német pragmatizmus felé terelgette az otthon visszaerősödött, Obama által a liberális világ vezetőjének nevezett Merkelt, mindezt tetézve pedig a francia előválasztáson immár az Oroszországgal a kapcsolatokat normalizálni akaró Francois Fillonnak áll a zászló. A Trump győzelme által felerősödött trend folytatódásával Európa esélyt kap majd arra, hogy végre a saját kezébe vegye a sorsát. Ne kizárólag az óceánon túlról várja a biztonság garantálását, és saját, mindenekelőtt gazdasági érdekeit szem előtt tartva nyisson több irányba, így merjen együttműködni az eurázsiai térség másik pólusával, Oroszországgal.

Európa esélye persze csak a mély belső válság és az ebből fakadó félelmek csillapodásával teljesedhet ki. Éppen ezért Merkel erősödése és Fillon előretörése a legjobbkor jött üzenet a Trump sikerében új lehetőséget látó populista és szélsőséges erőknek. Az inga visszalendült. Mindenekelőtt az Európa határainak megerősítésével csendesülő migránsválságnak köszönhetően. A félelem oldódása közben gyengíti az erre alapozó populisták bázisát, s lassan a hagyományos elitek is meg-meghallják a nép hangját.

Jó példa erre Angela Merkel, aki a „Wir schaffen das!” – Megoldjuk! – hangoztatásától szép csendben, mindenféle ordítozás és szabadságharc nélkül eljutott az unió külső határainak megerősítéséig és a törvényeknek a migránsok kitoloncolását megkönnyítő megváltoztatásáig. Tette mindezt arcvesztés nélkül, s még arra is jutott ideje, hogy ügyes kamarillapolitikával az utolsó alternatívájaként felmerülő Steinmeiert is félreállítsa a kancellári szék felé vezető útból. Ezek után az ő szájából hitelesen hangzik, hogy a politika az érdekek egyeztetéséről, a kompromisszumokról és a szó szerint lépésenkénti előrehaladásról szól.

Ugyancsak a normalitás jegyében politizált, s a nyugodt erőt vitte győzelemre Fillon, aki az elmúlt hetekben három pilléren, a liberális gazdaságpolitikán, az erős közbiztonságon és a konzervatív társadalomszemléleten alapuló programjával a jobboldal középpontjába tudott kerülni. Nagy előnye volt Sarkozyvel szemben, hogy nem változtatta havonta a nézeteit, s a válság közepette sem akart populista módon radikálisabb lenni Le Pennél. Ezzel a visszafogottsággal ő is hitelesebben állíthatta ellenfelénél, hogy a bevándorlás szigorúan minimálisra csökkentése és a nemzeti szuverenitás helyreállítása is fő céljai közé tartozik.

Persze Európa még nagyon messze van attól, hogy a higgadt politizálás hívei hátradőlhessenek. Az EU-t sújtó válságok sora, a globalizáció árnyoldalai jelentette kihívások a hangos és egyszerű üzenetekkel operálók malmára hajtják a vizet. A hét vége fejleményei azonban éppen az amerikai választások fényében mutatták meg Európa erejét. Azt, hogy a válság közepette is lehet higgadtan politizálni, van még igény a normalitásra. A szélsőségek, az összetett kihívásokra is egyszerű választ adók felé csak kétségbeesésükben fordulnak a tömegek. Akkor, ha a nyugodt erő a gyengeséget sugallja, s egyenlő a problémákat a szőnyeg alá söprő politizálással.