A társadalomban zajló folyamatok politikai leképeződése mellett az intézményrendszer sem mentes a hibajelenségektől, ami immár a más országok elé példaként állított „fékek és ellensúlyok” működőképességét is megkérdőjelezi. Ennek ékes példái voltak, hogy Hillary Clinton e-mail-botránya és a férjével közös alapítványát övező gyanús ügyletei fényében sem kényszerült bedobni a törülközőt, miközben az illetékes, pártok fölött álló nemzeti intézmény, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) bizonytalan táncot lejtett a kampány utolsó napjaiban az igazságszolgáltatás és a politika határmezsgyéjén.
Nem túlzás azt állítani, hogy a 2016-os amerikai elnökválasztás kimenetele, bárki is kerekedjen felül, nem töltheti el reménnyel a világ közvéleményét. Az esélyesebb jelölt, Hillary Clinton a birodalmi jelen, a hegemonista törekvések folytatólagosságát vetíti előre, amely immár nekünk, az Egyesült Államok legszorosabb európai szövetségeseinek is a bőrére megy. S bár Trump kiszólásaiban felvillant a háborúkban megfáradt amerikai közvélemény és a szűkülő erőforrások diktálta szemléletváltás ösztönös igénye, nála egyelőre csak a teljes bizonytalanság a biztos. S azt sem feledhetjük, hogy a 2008-ban szintén kívülállónak számító Barack Obama kezdeti háborúellenessége, multilaterális fellépésre vonatkozó ígéretei – amelyeket megelőlegezett Nobel-békedíjjal is honoráltak – egy új hidegháborúban és minden eddiginél nagyobb közel-keleti káoszban foszlottak semmivé.
