Jön a Kánaán?

A 40 százalékos fizetésemelés egyelőre legfeljebb választási szlogennek jó.

Az utóbbi egy évben olyan helyzet alakult ki a magyar gazdaságban, amire a rendszerváltás óta nem volt példa: már nem a magas munkanélküliség okozza a fő gondot, hanem a munkaerőhiány. Súlyosbító tényező, hogy jórészt épp a képzett emberek tűnnek el a hazai piacról, miután az Európai Unió határain belül immár munkavállalók százezrei képesek a lábukkal véleményt mondani a hazai cégekről és az itteni bérekről. Az utóbbi hónapokban közgazdászok tucatjai figyelmeztettek ennek súlyos következményeire, és mondták el – lapunk hasábjain is –, hogy jelentős béremelésre lenne szükség; de nem akárhogyan.

Úgy látszik, a kormány is meghallott ebből valamit, bár abban már kevésbé lehetünk biztosak, hogy jól érti-e a problémát. A napokban ugyanis Rogán Antal, a Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetője öt éven belüli negyvenszázalékos reálbéremelést vizionált a Bloombergnek adott interjújában. Gyorsan megerősítették a kormány kedvenc gazdaságkutatói is a Századvégtől, mondván, ekkora bérnövekedéssel megugrana az életszínvonal, és a magyar munkavállalók már nem Nyugat-Európába mennének dolgozni. Szakértőjük arra is emlékeztetett, hogy miközben a bruttó hazai termékben mért különbség a nyugat- és a kelet-európai országok között háromszoros, addig a bérben négy-ötszörös eltérés mutatkozik. Sok újdonság persze nincs a diagnózisban, hiszen saját bőrünkön is tapasztaljuk, hogy a magyarországi fizetések jóval alacsonyabbak, mint amiket a fejlett világban fizetnek. Azt pedig elfelejtette megemlíteni a Századvég kutatója, hogy ezért a tetemes bérelmaradásért a rendszerváltás utáni összes kormány felelős, miután mindegyikük úgy csábította hazánkba a külföldi tőkét, hogy alacsonyan tartotta a munkabéreket.

Emelni kellene tehát a fizetéseket, de hogyan? Úgy tűnik, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter már letette voksát a járulékcsökkentés mellett, szerinte ezen keresztül próbálhatjuk meg 5-6 éven belül utolérni a visegrádi országokat. A felvetés tetszik a munkáltatóknak, persze leginkább akkor, ha az általuk fizetett szociális hozzájárulási adót mérsékli a kormány. De örülhetnének a munkavállalók is, hiszen egy csapásra megugranának a nettó bérek, feltéve, hogy a cégek a többletjövedelmet átengedik nekik. Ám kérdés, hogy mennyivel érdemes lefaragni a terheket: becslések szerint egy csekélyebb, 5 százalékpontos járulékcsökkentés is mintegy 600 milliárd forint kiesést okozna a költségvetésnek, vagyis joggal aggódhatnánk amiatt, hogy a könnyítésért cserébe mely területektől von el forrást a kormány. Spórolhatna ugyan saját magán is az állam, de az Orbán-kormány eddigi gazdaságpolitikája fényében ebben aligha lehet reménykedni. Sőt, attól kell inkább tartanunk, hogy még nagyobb veszélybe kerülnek az oktatásra és az egészségügyre fordított pénzek, de gondok lehetnek a járulékbefizetésekből táplálkozó egészségbiztosítási és nyugdíjkasszák egyensúlyával is.

Egy igazán nagyarányú járulékcsökkentésnek tehát nincs meg a fedezete, de amúgy is csak átmenetileg enyhítene a munkaerőpiaci gondokon. Valódi megoldást az hozhatna, ha számottevően nőne a magyar termelékenység, az egy ledolgozott munkaórára jutó teljesítmény. Amíg ez csak a fele az uniós átlagnak, addig nem csodálkozhatunk azon, ha a bérek is elmaradnak az ideálistól. A termelékenység növeléséhez viszont nem elegendő járulékcsökkentésben gondolkodni: arra kellene törekedni, hogy ne az összeszerelő-üzemeket ösztönözzük a betelepedésre, hanem az olyan iparágakat, amelyek a legmodernebb technológiákat alkalmazzák, nagy hozzáadott értéket termelnek, és ehhez jól képzett és fizetett magyar munkaerőt alkalmaznak. Mindez alapvetően más oktatás- és gazdaságpolitikát kíván meg a kormánytól, de az irányváltás jeleit eddig még nem láttuk. Ezért a 40 százalékos fizetésemelés, a Kánaán ígérete – noha realitását bizonygatta a tegnapi kormányinfón Lázár János is – egyelőre legfeljebb választási szlogennek jó.