Kecskére a káposztát?

Nem tudni, komolyan gondolja-e a kormány az uniós bankfelügyeleti pályázatot.

Merjünk nagyot álmodni – idézte Orbán Viktor Széchenyi Istvánt még első kormányzása idején. Valóban nem szabad a kishitűség hibájába esni, ha van alapja az álmainknak. De hogy az elmúlt negyedszázad bank- és pénzügyi botrányai után épp hazánk pályázik a brexit miatt Londont elhagyó európai bankfelügyelet székhelyére, az inkább a vicckategóriába tartozik. Méltánylandó és helyes persze, hogy a kormány erőfeszítéseket tesz az Európai Unió bizalmának visszaszerzésére – ha már fölösleges hősködéssel, a demokratikus intézmények meggyöngítésével sikerült elveszíteni –, a lehető legtöbb uniós intézmény hazánkba csábítására. De valamiféle realitásérzékre azért szükség lenne ahhoz, hogy komolyan vegyék a próbálkozásainkat. Mert azok után, hogy a rendszerváltás óta szinte minden évre jutott valamilyen bank- vagy pénzügyi botrány, amit nem sikerült megakadályoznia az éppen regnáló banki, illetve pénzügyi felügyeletnek, az uniós vezetők legfeljebb mosolyoghatnak a kormányzati ambíciókon.

Különösen annak fényében magyarázható nehezen az elképzelés, hogy az 1992-ben kitört Ybl Bank-botrány, majd a Kunos Péter vezette Agrobank bedőlése után már nemcsak a hitelintézetek, de a legkülönbözőbb befektetési vállalkozások (Baumag, Duna Profit stb.), a legutóbbi időszakban pedig a brókercégek (Buda-Cash, Quaestor, Hungária) csapták be éveken át – esetenként több mint egy évtizedig – az embereket, és a (ma már a jegybankba olvasztott) Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) minden alkalommal csak futott az események után.

Nem ismerjük ugyan a pályázati anyagot, amelyet Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter egy minapi interjúban emlegetett, de biztos nem volt egyszerű olyan indokokat keresni, amelyek alátámasztják, vajon miért lenne jó helyen Budapesten az európai bankfelügyelet. Talán az sem véletlen, hogy az intézmény eddig Londonban találta meg a helyét, amely Európa, de talán a világ legnagyobb pénzügyi központja. Logikus, hogy a felügyelet odaköltözik, ahol magas szintű a pénzügyi kultúra, és ahol sok nagy tőkét kezelő bank, biztosítótársaság tevékenykedik, nem pedig fordítva. Vagyis úgy tűnik, mintha fordítva ülnénk a lovon: Varga érvelése szerint ugyanis majd az ideköltöző bankfelügyeletet követik a vezető pénzintézetek.

Ha sem az elmúlt 25 év felügyeleti munkája, sem a rendelkezésre álló pénzügyi infrastruktúra nem indokolja az ideköltözést, akkor vajon mi? Különösen nehéz Budapest mellett szóló érveket találni, ha figyelembe vesszük az Európai Központi Bank legutóbbi megnyilatkozását. A szervezet elnöke, Mario Draghi néhány hete közölte Udo Bullmann európai parlamenti képviselő kérdésére írt válaszlevelében, hogy több szempontból is vizsgálják a jegybanki alapítványok működését. 2014 óta vizsgálják, jogszerű-e, hogy az alapítványok állampapírba fektetik vagyonuk egy részét. Ugyanis az állam jegybank általi támogatását tiltják az uniós jogszabályok. Az elnök azt sem zárta ki, hogy emiatt kötelezettségszegési eljárást kezdeményeznek hazánk ellen. Azokról a 270 milliárd forintból létrehozott alapítványokról van szó, amelyeket a gyengén muzsikáló pénzügyi felügyeletet is magába olvasztó Magyar Nemzeti Bank alapított. Utóbbi így már 2013 óta felel a hazai bankrendszerért. (Az alapítványokba pumpált hatalmas összeg egyébként a cserben hagyott devizahitelesek terheinek enyhítését is szolgálhatta volna, de Matolcsy György jegybankelnök fontosabbnak tartotta közgazdasági eszméinek terjesztésére fordítani a teljes magyar felsőoktatás költségvetését meghaladó összeget.)

Nem tudni, komolyan gondolja-e a kormány az uniós bankfelügyeleti pályázatot, vagy csak a naponta gyarapodó korrupciós ügyekről szeretné elterelni a figyelmet. Ám ha mégis komoly a szándék, először a saját portáján, a magyar (köz)pénzügyek területén kellene rendet raknia.