A világ számos országában bevett gyakorlat, hogy múzeumok, közgyűjtemények a raktáraikban lévő műtárgyakat – szigorú ellenőrzés és biztosítékok mellett – kikölcsönözhetik más múzeumoknak, kiállítótermeknek, illetve megállapodás szerint közintézményeknek. Egy hasonló törvénymódosítási javaslat került nálunk is a parlament elé, amely lehetőséget teremtene az állami vagy önkormányzati tulajdonú közgyűjteményekben lévő vagyontárgyak használatba adására. Az indoklás viszont fölöttébb homályos, és a lényeget kihámozva úgy összegezhető, hogy ha az állami tulajdonba vétel már elég régen történt ahhoz, hogy a valamikori tulajdonos ne léphessen föl kártérítési vagy visszakövetelési igényekkel („az állam tulajdonszerzése már jogszerűen teljesedésbe ment”), akkor „méltányolható körülmények” felmerülése esetén a kulturális örökség védelméért felelős miniszter (jelen esetben Lázár János) az emberi erőforrások minisztere (most Balog Zoltán tölti be a posztot) tudtával és véleményezésével a vagyontárgyat használatba adhatja.
Hogy kinek? Az „érintett személynek”. De ki az „érintett személy”? Akit a sors keze megsimogat. Milyen feltételekkel adható oda bárkinek egy vagyontárgyegyüttes? „Megfelelő biztosítékok mentén.” De vajon mi számít megfelelő biztosítéknak? Elegendő-e például, ha az érintett személy megbízhatóan tud gázkonvektort és vizesblokkot szerelni?
A javasolt törvénymódosítás szövege, beleértve az indoklás megfogalmazását is, laza, homályos, kontúrtalan. De nyilván nem a javaslat szövegével, hanem a gondolati reflexeinkkel van baj. Hogy kapásból eszünkbe jut egy nem oly régi, elég sajátos hasznosítás, amikor potom havi tizenötezer forintért (egy fűnyíró kölcsönzéséért egy hétre is többet kell fizetni), biztosítási szerződés nélkül landoltak a Szépművészeti Múzeum műtárgyai Habony Árpád ismeretlen foglalkozású médiavállalkozó közeli ismerősénél, Halkó Gabriellánál. És még az is eszünkbe jut, hogy az a Mészáros Lőrinc, aki nem szerzetes, nem vett részt a Dózsa-féle parasztháborúban, és nem égették el máglyán, mégis vagy tízszer annyit ír róla a Wikipédia, mint a hős papról (a tanulságot egyenként tessenek szívesek levonni), s akiről nemrég felröppent a hír, hogy megveszi a bicskei Batthyány-kastélyt, őt vajon hogyan érinti ez a kormány és holdudvara szerint minden bizonnyal „méltányolható körülmények” közt keletkezett törvénymódosítás? Tegyük föl, hogy tényleg az övé lesz a kastély, a gyermekotthon lakóit átszállítják a kihalt migránstáborba, Lőrinc pedig, aki nem szerzetes, és nem égették el máglyán, járkál a kihalt Batthyány-kastélyban, nem találja a helyét.
Hát nem jön jól neki egy apró törvénymódosítás? Jelentkezik az államnál, pontosabban Lázár Jánosnál a Batthyány-kastélyba passzoló vagyontárgyakért. Te, János, kéne nekem egy pár festmény a falra, hogy legyen mit néznem, ha fáradtan hazamegyek a munkából. Lázárnak pedig nincs is más dolga, mint megállapítani, hogy Mészáros-e az az „érintett személy”, akiért aszúédesre érlelték a törvénymódosítás szövegét, s hogy felmerülnek-e, vannak-e ebben az esetben „méltányolható körülmények”. Már hogyne lennének. Csak azok vannak. Másnap hazamegy a kastélyába Lőrinc, az új elit, kicsomagolja a disznósajtot, mellé teszi a friss kenyeret, elrendezi szépen a neobarokk asztalon, amit nem közgyűjteményből kapott hasznosításra, hanem véres verítékkel megkereste rá a pénzt, és nincs is más dolga, mint beverni néhány szöget a falba, és fölaggatni rá két Caravaggiót, egy Velázquezt, és jöhet az Antonio Diziani nimfája meg a szatírja is a tájban, a két Francesco Simonini-csatajelenet, meg egy Maffeo Verona. Ha az Árpinak jó volt
Na jó, legyen egy Munkácsy is, hiszen magyarok vagyunk, keresztények, konzervatívok, nemzeti érzelműek. Méghozzá nagyon.
