Trump a demokrácia

Ha ezentúl egy amerikai diplomata a demokrácia önkorrekciójáról papol, tényleg lesz mire hivatkoznia.

Hangzatos, érzelmektől átitatott kijelentésekből nincs hiány a keddi amerikai elnökválasztás végeredménye, Donald Trump győzelme kapcsán, ami hosszabb távon bizonyítottan nem a legjobb út a történtek pontos megértéséhez és a most megnyíló lehetőségek józan megítéléséhez. Ahelyett hát, hogy beállnánk mi is a sorba, kezdésnek álljon itt inkább egy megállapítás, miszerint az a szimpla tény, hogy ezt a vezércikket nem egy amerikai politikai klán újabb elnökségének rövid időtávon belüli elnyeréséről (Bushék után Clintonék) kell megírni, a tengerentúli demokratikus rendszer valódi diadala, működőképességének bizonyítéka. Össze van sűrítve benne minden, ami egykor a világ mind a négy sarkából csodált Amerikában fokozatosan elromlott az elmúlt két és fél évtizedben, ugyanakkor ott van az is, ami a jóból megmaradt, és amivel a választópolgárok – ha helyenként ösztönösen, dühtől vezérelve, populista szólamoknak bedőlve is, de – kedden mégiscsak élni tudtak.

Ahelyett, hogy túl nagy szavakat használnánk, találóbb inkább arra rámutatni, hogy az amerikaiak legjobb hagyományaikhoz híven működtették politikai rendszerüket, amire most és ezért tényleg büszkék lehetnek. Leegyszerűsítve, jött egy kívülálló, alapértelmezetten gátlástalan (vad)kapitalista, meglátott egy rést a közéleti piacon, és a politikai korrektség által gúzsba kötött amerikai politikum világában felháborító, de a marketingben és az értékesítésben ténylegesen bevett eszközökkel megszerezte az üzletet. Lehet az amerikai demokrácia fejtetőre állításáról is beszélni, pedig csak annyi történt, hogy ha rendhagyó módon is, de mindenképpen a leírt szabályok keretein belül maradva egy feltörekvő szereplő megtörte azt a kartellt, amivé az amerikai politika az elmúlt negyedszázadban – a hidegháborús győzelemtől, a történelem végének illúziójától és a globalizáció kisajátítási kísérletétől megittasodva és elbizakodva – silányult. A tömegeket hosszú ideig sikerrel altató kommunikációs térben eretnekséggel felérő a gondolat, de éppenséggel Trump volt az, aki (inkább) úgy játszott, ahogy Amerikában játszani kellene. Szabadon versenyzett, foggal-körömmel harcolt a győzelemért, miközben a demokraták és a republikánusok (akikre mint kampány-infrastruktúrára az ingatlanmogul sikeresen ráerőltette magát) abban bíztak, hogy a szokásos, leosztott szerepeknek megfelelően alakulnak a dolgok, és a koncot továbbra is el tudják majd osztani maguk közt, miközben az istenadta nép száját betömik elunt lózungjaikkal.

Azt akarom mondani, ha ezentúl egy amerikai diplomata a demokrácia önkorrekciójáról papol, tényleg lesz mire hivatkoznia.

Mindazonáltal – pláne a mi közép-európai perspektívánkból – még nagyon nincs ok az ünneplésre. Trump megválasztása csak az első lépés azon az úton, amely az Egyesült Államok világban elfoglalt szerepének normalizá­ciójához vezethet. És azt sem feledhetjük, hogy jártunk már itt. Ha más helyzetben is, de hasonló, reményteljes érzés uralkodott akkor is, amikor egy ifjonc fekete szenátor, Barack Obama került a Fehér Házba nyolc éve a változás jelszavával, de mégis csak a korrupt belpolitikai status quo és az újrafésült, de továbbra is hegemonista külpolitika folytatására futotta tőle. Trump személyiségéből a józan, visszafogott hangvételű győzelmi beszéden kívül eddig csak a mindenáron győzni akaró nagyszájú demagógot láttuk, a nehéz helyzetben kormányozni és politizálni is jól tudó államférfira vonatkozóan még halvány reményünk sem körvonalazódhat.

Mert ne felejtsük el, hogy ez az ember most bemegy egy teljesen idegen, kívülállót könnyen zavarba ejtő gépezet belsejébe, ahol a korrupt status quo fenntartásában érdekelt apparátus – egy világbirodalom „katonáiról” beszélünk – nem egy individuális ambíciót és idealizmust eltemetett már. És persze elnököt is.