Birkózás a válsággal

Az európai kormányzó elit korán örült, az unió és a Nyugat gondjai ugyanis nem enyhülnek.

Győzött a józan ész a populizmus fölött! Európa fellélegezhet! Sigmar Gabriel, a német szociáldemokraták vezetője lelkendezett így az osztrák elnökválasztás eredményét, Alexander Van der Bellen győzelmét kommentálva. Az alkancellár azonban csak rövid ideig örülhetett, hiszen néhány órával később kiderült, hogy a másik, ugyanerre a hétvégére eső megpróbáltatáson az európai hagyományos elitet képviselő Matteo Renzi már elcsúszott, referendumának elbukása pedig nemcsak az euróövezetet rengeti meg, de tovább növeli az unión belüli bizonytalanságot is. A mérleg tehát az Európa jövőjét a vagdalkozó szélsőségektől és a velük együtt az emberek jogos félelmét és elégedetlenségét meglovagolóktól féltők szempontjából jobb a vártnál, hiszen a brexiten felbuzdult, euroszkeptikus szélsőjobb nem tudott áttörni Ausztriában, s ez legalábbis lélegzetvételnyi szünethez juttatja a mérsékelt erőket. A másik oldalon Renzi ugyan megbukott, ám ez egyrészt várható volt, másrészt messze nem jelenti automatikusan a hagyományos eliteket támadó és az eurózónából kilépni szándékozó Beppe Grillo vezette populista Öt Csillag Mozgalom hatalomra jutását.

E két, egyaránt önmagán túlmutató és valójában az európai irányváltásról szóló megméretés mindezek ellenére mindkét országban lezár egy korszakot. Ausztriában ugyan a radikálisoknak ezúttal sem sikerült áttörniük az üvegplafont, ettől azonban még tény, hogy először nem az elmúlt évtizedeket uraló két nagy párt adja az államfőt. Ugyan jobb híján ők is a Zöldek egykori elnökét támogatták, Van der Bellen azonban ettől még e körön kívülről érkezett. Sikere mindenekelőtt azt mutatja, hogy az osztrákok többsége nem akar szembefordulni az EU-val, az agresszív szélsőségesség is idegen a többségtől, s a félelem a radikális irányváltástól ugyan legyőzte az elégedetlenséget, de egyértelműen jobb kormányzást akar. S ha a hatalmon lévők továbbra is egymással, s nem a mindenkit érintő gondokkal foglalkoznak, akkor legközelebb már aligha lehet legyűrni a most nagy erőfeszítésekkel visszaszorított, ám továbbra is népszerű Osztrák Szabadságpártot.

Mint ahogy mindenekelőtt ezért szavazták le az erejét öntelt módon túlbecsülő, 2014 februárjában komoly támogatottsággal és nagy reményeket keltve, gyors gazdasági fellendülést ígérve hatalomra jutó, s ehhez képest csupán alamizsnát adó Renzit is. A saját hatalmi szempontjait brit kollégájához, David Cameronhoz hasonlóan mindenek elé helyező kormányfő önzésével nemcsak Olaszországot, de az Európai Uniót is nehéz helyzetbe hozta. Az a legkevesebb, hogy ő maga eltűnik a süllyesztőben, a hatalmi vákuum azonban tovább gyengítheti az enélkül is billegő olasz bankrendszert, elbizonytalanítva az európai pénzpiacokat is.

Sigmar Gabriel és az európai kormányzó elit tehát korán örült. Az unió és szélesebb értelemben a Nyugat gondjai ugyanis nem enyhülnek. Francois Fillon sikere a francia jobboldalon, Angela Merkel visszaerősödése vagy Van der Bellen győzelme Ausztriában ugyan a mérsékelt erők magukra találását jelzi, miközben Alexisz Ciprasz kormányzása azt mutatja, hogy hatalomra jutva a vonzó ígéretekkel operáló radikálisok sem tudnak csodát tenni. A problémák azonban mélyebbek annál, hogy – kihúzva a talajt a populisták lába alól – egyik pillanatról a másikra megoldódjanak. Mert a most Nyugaton szegényedő, elbizonytalanodó és a jövőjét féltő, a munkásosztálytól a középosztályig terjedő csendes többséget előbb megütötte a globalizáció, a pénzügyi elit érdekeinek a jóléti állam fölé kerekedése, paradox módon szociális pozícióit, a felé irányuló figyelmet tovább gyengítette a nagy ellenség, a Szovjetunió eltűnése. S a gondokat csak tetézte a szűk évtizede kibontakozott gazdasági válság, a magárahagyottság érzését pedig erősítette az uralkodó elit elfáradása, a kihívásokkal szembeni tehetetlensége.