Okkal tarthatunk attól, hogy az ügyben megszólaló döntéshozók egészen mást értenek szegénységen, mint akik benne élnek. Nem is a nyomorban tengődők, hanem azok, akik rendesen dolgoznak, ki is fizetik őket, de a bér a rezsi átutalásán és az alapvető élelmiszerek beszerzésén túl semmire sem elég. Ők a mai világrendben már az alsó középosztályhoz tartoznak, pedig valójában nagyon is szegények. Egyszerűen nem jutnak hozzá azokhoz a javakhoz, ami az emberi létezésnek minőséget adna: az egészséges táplálkozástól kezdve a gyerek színvonalas taníttatásán át a kultúrafogyasztásig. És ez öngerjesztő folyamat, egy spirál, amiben társadalmunk jelentős része, közmunkásosztályunk talán egésze pörög.
Az anyagi és szellemi felzárkóztatás vitathatatlanul irgalmatlan nehéz feladat, érdemi eredményt évek múltán lehet csak számonkérni. A dolgozói szegénység konzerválása, a – mostani viszonyok mellett – gyártósor mellé állítás mint életcél propagálása viszont tévútról, az emberi tényező figyelmen kívül hagyásáról tanúskodik. A részeredményeket el lehet ismerni, de aki sikert emleget a szegénység felszámolása terén, az hazudik vagy egyáltalán nincs tisztában a valósággal. A közmunkás kéményseprő ettől persze még hozhat szerencsét, csak az a kérdés, hogy kinek.
