Mindig az győz, aki megérti, mikor szabad harcba bocsátkozni, és mikor nem. Szun-ce A háború művészete című alapművében ez a győzelem megismerésének első alapelve az öt közül. A lassan 2500 éves bölcs gondolat talán magától értetődőnek tűnik, a mindennapi tapasztalat mégis azt bizonyítja, hogy még mindig nem tanultuk meg a leckét. Nem feltétlenül a csatamezőn, hanem egy annál sokkal keményebb terepen: a politikában.
Úgy tűnik, az Európiai Unió egy része nem érti, hogy olyan csatába kezdett Törökországgal, amit most nem tud megnyerni. Legalábbis nehéz elképzelni, mi volt az Európai Parlament célja, amikor november végén olyan állásfoglalást szavazott meg, amelyben az egyébként is egy helyben toporgó török csatlakozási tárgyalások befagyasztását javasolta. Rá akart ijeszteni Recep Tayyip Erdoganra? A puccskísérlet után következő megtorló akciók enyhülését remélte? Az eredményeket mindenesetre látjuk. A török elnök dörgedelmesen ismét a migránsok Európára szabadításával fenyegetőzött, az ellenzéki, kurdbarát Népi Demokratikus Pártnak feldúlták az irodáit, és már alig maradt tíz olyan képviselője, aki ellen ne folyna valamilyen eljárás, a Riporterek Határok Nélkül legfrissebb jelentése szerint pedig a Törökországban letartóztatott újságírók száma meredeken emelkedik.
És hogy végül ki ijesztett meg kit? Az uniós tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanács ma kezdődő csúcstalálkozóján a török csatlakozási tárgyalások befagyasztása nem lesz napirenden. Az ülést előkészítő Általános Ügyek Tanácsa ugyanis – Ausztria tiltakozásával – lesöpörte az Európai Parlament javaslatát az asztalról. Mi több, egyetértettek abban, hogy a legfőbb együttműködési területeken, mint amilyen például a migráció, a terrorizmus elleni harc, az energetika és a kereskedelem, mélyíteni kell a kapcsolatokat. Inukba szállt volna a bátorságuk? Reméljük, igen, hiszen van mitől félniük. Lehet húzogatni Erdogan bajuszát, csak kérdés, mikor unja meg, és játssza ki az aduját, a márciusban kötött migránsalku felmondását. Persze jó lenne azt hinni, hogy az unió valójában okosan taktikázott. Hiszen a tárgyalások befagyasztásának korántsem a csatlakozás a tétje, a realitások talaján járva kizárt, hogy Törökország a közeljövőben tagja legyen az EU-nak. Hagytuk, hogy az európai parlamenti javaslat „elvigye a balhét”, hogy aztán végül fű alatt minden maradjon a régiben. A kecske is jóllakott – megnyugtatták a demokratikus értékekre oly érzékeny európai közvéleményt – és a káposzta is megmaradt: a migránsalku nem került veszélybe. Cserébe a törökök morgolódása igazán nem nagy ár.
Csakhogy az EU nemcsak rossz időpontot, de rossz stratégiát is választott a harchoz, mikor összekötötte a migráció, az uniós csatlakozás és az emberi jogok kérdését. Amíg Törökország egymaga több menekültet fogad be, mint az összes uniós tagállam együttvéve, amíg minden hónapban terroristák robbantanak az országban, és amíg az EU képtelen megvédeni saját külső határait, és teljes mértékben Törökországra van utalva a migránsáradat megfékezésében, addig a kioktató bírálatok aligha találnak megértő fülekre. Sőt inkább csak ártanak. Minél erősebben ütik Erdogant Európában, annál népszerűbb lesz Törökországban, és annál hangosabban követelhet egyenlő bánásmódot és újabb milliárdokat.
Minden egyes bírálattal, amit nem követ tett, mi magunk megyünk a pofonért. Eljátsszuk a szigorú tanár bácsit, aztán kivételezünk a „rossz gyerekkel”, ráadásul a nádpálca sincs nálunk. Ennél még az is sokkal jobb lenne, ha nem csinálnánk semmit. Egyszerűen túl nagyot változott a világ azóta, hogy Ankara 1987-ben felvételét kérte az EU-ba, vagy az elmúlt bő évtizedben, mióta a tárgyalások megkezdődtek a csatlakozásról. Már nem Törökországnak van szüksége az EU-ra, hanem fordítva. Olyan régóta húzzák már a madzagot a törökök orra előtt, hogy arról közben lekopott a méz.
