Tegnap ünnepeltük Kodály Zoltán születésnapját, ami jó esetben felvezethette volna a jövőre ígért, bár hivatalosan még nem kihirdetett Kodály-évet. Tudták, hogy még Kodály-szobrot is avattak ebből az alkalomból? Nyilván nem, ha csak nem olvastak róla lapunkban. Az oka egyszerű: ez a szoboravatás, pontosabban -újraavatás sokkal inkább kínos-kellemetlen tűzoltás, a „probléma” gyors rendezése, mint méltó ünnepi megemlékezés volt, ennek megfelelően nem is verték nagydobra. Történt ugyanis, hogy Kodály Zoltán egyik legismertebb szobrát, Varga Imre ikonikus alkotását a budai Várból szép csöndben, majdhogynem titokban áthelyezték oda, ahonnan eredetileg egyenesen kimenekítették a méltatlan körülmények, a lepusztult környezet és a turizmus teljes hiánya miatt. Minden bizonnyal nem önként döntött úgy az I. kerület vezetése, hogy a korábban általuk nem megfelelőnek talált helyszínt preferálják újra, hiszen a szobor a Miniszterelnökség készülő új épületének volt útban a turisztikailag is kiemeltnek számító Püspökkertben. Persze a Miniszterelnökség a kerületre, a kerület a Miniszterelnökségre mutogat, ki-ki eldöntheti, az erőviszonyok alapján melyik szava lehetett a döntő.
Úgy látszik, továbbra sem sikerül méltó módon intéznie a kormánynak az ország fontos kulturális ügyeit. Januárban a Bartók-év meghirdetése csúszott jelentősen, veszélybe sodorva azokat a programokat, amelyek az emlékévvel kapcsolatos támogatás nélkül nem jöhettek volna létre. Alig telt el egy év, most a Kodály-szobor ügye borzolja a kedélyeket, mintegy újabb bizonyítékaként annak, hogy ez az ország valójában nem is becsüli meg nagyjait, csak arra „használja” őket, hogy az országimázst erősítse a nevük folyamatos és üres hangoztatásával.
Nem az a baj, hogy a Kodály-szobrot elköltöztetik. Vannak helyzetek, amikor nincs más megoldás, itt persze valószínűleg egyszerűen útban volt azoknak, akiknek nem jelent dicsőséget a nemzet egyik büszkeségének árnyékában munkába sietni nap mint nap. A rossz szájízt a módszer adja: ha lapunk munkatársa véletlenül nem fut bele éppen a költöztető teherautóba, valószínűleg most senki sem tud az ügyről. Nyakunkon a Kodály-év, felvették a népzene Kodály-módszer szerinti megőrzését az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára, az UNESCO – elismerve Kodály Zoltán etnomuzikológiai, zenepedagógiai és zeneszerzői munkásságát – a 2017-es évet kiemelt Kodály-évfordulónak szenteli. Ha most újraavatnak egy ismert Kodály-szobrot, ráadásul a zeneszerző születésnapján, még akár komolyabb ünnepséggel is meg lehet emlékezni róla. Persze csak akkor, ha van mit ünnepelni.
A Kodály-szobor tündöklése a valóban méltónak bizonyuló, turisztikai szempontból is jelentős várbéli helyszínen pünkösdi királyságnak bizonyult. Ahogy a Kodály-módszer, a mindennapos éneklés, a kóruskultúra terjedése sem tartott sokáig „Kodály és Bartók országában”, ahogy a politikusok kortesbeszédeiben halljuk az üres, elcsépelt szófordulatot. Mögötte ugyanis nincs tartalom. Sem szándék, sem tudás. Egyes körök a kilúgozott, kiüresített, felhígított kultúrát, a média területére lefordítva a bulvárt erőltetik az értelmiségi hang helyett, mondván: ez kell a népnek. Nem, a népnek nem ez kell. Az kell, amit kap. Amiről azt mondják számára meghatározó hangok, hogy jó neki, mai nyelvre lefordítva, hogy „trendi”. Amikor azt mondták, hogy jó énekelni, és ez volt a „trendi”, énekelt az ország. Olyan szinten, hogy megmaradt, kiszáradt morzsáiból most is megél a kulturális turizmus.
Eleinte sokan úgy gondoltuk, azért alakult így a kultúra, a műveltség helyzete, mert a megfelelő helyeken ülő politikusok nem értenek hozzá. Mára világossá vált, ez az irány egy tudatos döntés eredménye. Hiszen aki a felszín alá lát, az gondolkozni kezd. Ha pedig sokan gondolkodnak, az értékek tisztelete nélküli kormányzásból könnyen pünkösdi királyság lehet.
