Véres vajúdás

A terrortámadások egy változó kor szimptómái, valami új születését megelőző vajúdás.

A „karácsonyi” bevásárlások mámorában a plázákban andalogva, mint a túlfogyasztói társadalom legális kábítószer-élvezői, aligha vagyunk igazából tudatában annak, hogy létünk eddigi – jó eséllyel amúgy is fenntarthatatlan – rendszere milyen gyorsan semmivé válhat. Az ankarai merénylet, a berlini kamionos terrortámadás mint valami kellemetlen mellékzönge szüremlik át hozzánk a kereszténytelenített és angolszászosított ünnepi láz rózsaszín ködfátyolán, a Jingle Bells taktusaival keveredve. A közvetlenül érintettek, mint a német fővárosban eltaposottak hozzátartozói, a halál által meglegyintettek persze bizonyosan virrasztva keresik most az okokat, amiért éppen náluk szakadt át ez a hamis burok, de még az ő dolgukat is tovább nehezíti az az óriási információs kavalkádkáosz, amely hivatottan-hívatlanul elejét veszi a tisztánlátásnak.

A támadások és a napokban Európában megakadályozott merényletek egy változó kor szimptómái, a nemzetközi rendszerben valami új születését megelőző vajúdás. Fájdalommal, vérrel, úgymond a kórházon kívüli szülés fokozott kockázatával. És nemcsak a hatalmi viszonyok alakulnak át, hanem az országon, társadalmon, államapparátuson belüli struktúrák is mozognak. Recseg-ropog az 1945 után kialakult világrendnek az a része, amely 1991-ben, a Szovjetunió bukásakor azt hitte, kiadták a teljes gőzzel előre parancsot, nem lehet semmi, amit útjukat állja.

Hát lett. A nyugati modell megakadt az olyan történelmi állócsillagok, mint Oroszország, Kína, Törökország torkán, miközben erőltetett bevezetési kísérlete erőszakos káoszhoz vezetett az amúgy is ingatag Közel-Keleten. Ahol az imperialista birkózás nyomán egykor vonalzóval húzták meg a mesterséges határokat. Az Egyesült Államok, amely hol idealizmusból, hol felsőbbrendűségi tudatból, hol üzletszerűen avatkozott be mások dolgába, megszűnt hagyományos értelemben nemzeti érdeket érvényesíteni, és kimondva-kimondatlanul, mint valami eljövendő globális utópia ügynöke lépett fel, hogy aztán erőforrásaiból kifutva kudarcot valljon. A zászlóvivőből „hátulról vezető” lett, a katonai invázióból közvetítők útján, feketeműveletekkel vívott, rejtett háború. S közben, nem függetlenül a külpolitikai következményektől, a terrorizmustól és a migránsáradattól (attól, hogy a fagyi visszanyalt), a nyugati szavazók is elkezdtek nem nyugati módra viselkedni, és ezt az igényt észlelve politikusok is beálltak a sorba. Mi több, nem akármilyen győzelmeket arattak: az egyik legnagyobb, világpolitikai szereplőként is jelentős tagállam, Nagy-Britannia lett az Európai Unió első kilépője, az Egyesült Államok pedig olyan elnököt választott, akit bárhogyan is forgatunk, sem karakterében, sem gondolkodásában nem illik bele a világelső nagyhatalmat eddig irányító elit öntőformájába.

Az ilyen, történelmi horderejű mozgások közepette törvényszerűen megnő a kisebb, akár nem állami szereplők tetteinek jelentősége, de az államok apparátusain belül, a lábak alól kicsúszó szőnyeg érzete is önálló cselekvésre ösztönözhet. De mit is várjon az ember egy olyan korban, amikor az eddigi, lényegében katonai rezsim elkeseredett puccskísérlettel sem tudta megállítani azt a folyamatot, amelyben Törökország visszatér a hagyományos, centralizált irányítású, az iszlám állami szerepét elfogadó rendszerhez? Vajon mit tesz most az amerikai rendszerapparátus – benne 16 titkosszolgálat –, amelynek hivatott jelöltje, Hillary Clinton csúfos kudarcot vallott az elnökválasztáson? Mit tesznek a példátlan gazdasági sokknak kitett Szaúd-Arábia mamelukjai? És a különböző frakciók a két – ma már csak papíron létező – egykori állam, Irak és Szíria területén?

A világ jelenlegi vezetőinek, köztük különösen Trump elnöknek, nagy felelőssége van abban, hogy ezeket a változásokat a legkisebb véráldozattal, világháborút elkerülve vezényeljék le. Ami a legfontosabb, szilárdan ellenállva a régi rendszer híveinek, akiknek semmi sem drága, ha pozícióik megőrzése, bukott ideáik továbbéltetése a tét.