Az ilyen, történelmi horderejű mozgások közepette törvényszerűen megnő a kisebb, akár nem állami szereplők tetteinek jelentősége, de az államok apparátusain belül, a lábak alól kicsúszó szőnyeg érzete is önálló cselekvésre ösztönözhet. De mit is várjon az ember egy olyan korban, amikor az eddigi, lényegében katonai rezsim elkeseredett puccskísérlettel sem tudta megállítani azt a folyamatot, amelyben Törökország visszatér a hagyományos, centralizált irányítású, az iszlám állami szerepét elfogadó rendszerhez? Vajon mit tesz most az amerikai rendszerapparátus – benne 16 titkosszolgálat –, amelynek hivatott jelöltje, Hillary Clinton csúfos kudarcot vallott az elnökválasztáson? Mit tesznek a példátlan gazdasági sokknak kitett Szaúd-Arábia mamelukjai? És a különböző frakciók a két – ma már csak papíron létező – egykori állam, Irak és Szíria területén?
A világ jelenlegi vezetőinek, köztük különösen Trump elnöknek, nagy felelőssége van abban, hogy ezeket a változásokat a legkisebb véráldozattal, világháborút elkerülve vezényeljék le. Ami a legfontosabb, szilárdan ellenállva a régi rendszer híveinek, akiknek semmi sem drága, ha pozícióik megőrzése, bukott ideáik továbbéltetése a tét.
