Árokpart

Kérdés, minek tekintjük a közmunkásokat: aktív dolgozóknak vagy a segélyért munkát végző állástalanoknak.

Aki dolgozni akar, az talál munkát – bátorították egymást néhány évvel ezelőtt az Ausztriába, Németországba vagy Nagy-Britanniába készülő hazánkfiai. Nagy szó volt ez akkoriban, hiszen Magyarországról a legnagyobb jóindulattal sem lehetett hasonlót állítani. A kérdés az, azóta lehet-e. A tegnap napvilágot látott statisztikákból akár úgy is tűnhet, hogy lehet. Az elemzők számítottak rá, hogy a tavaly novemberi munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatok jók lesznek, de akkora javulást, mint ami a legfrissebb számokból kiolvasható, csak kevesen mertek volna jósolni.

A foglalkoztatottak létszáma 4 millió 414 ezer fő volt, 142 ezerrel több, mint egy évvel korábban, a munkanélküliségi ráta pedig 4,5 százalékra esett, így ismét mélységi rekordot döntött. A képet persze árnyalja, hogy miként tekintünk a településeink árokpartjait tisztán tartó közmunkásokra: aktív dolgozókként vagy a segélyért munkát végző állástalanokként. A programban ugyan egyre kevesebben vesznek részt, de a számuk így is meghaladja a 220 ezret. 12 ezerrel vannak többen, mint a bejegyzett munkanélküliek. A foglalkoztatottsági ráta szintén javult, 67,5 százalékra emelkedett. Ez az arány ugyan még mindig alatta marad az uniós átlagnak, ráadásul azt is érdemes megjegyezni, hogy a dolgozók közül több mint 100 ezren külföldön találtak munkát, de a javulás így is figyelemre méltó. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a szocialista kormányok alatt körülbelül félmillióval dolgoztak kevesebben, mint mostanság. A szakemberek szerint ettől a szinttől már nincs messze a közgazdasági értelemben vett teljes foglalkoztatottság, az az állapot, amikor csak az nem dolgozik, aki nem akar. Csak a kákán is csomót keresők vitathatják, hogy foglalkoztatás terén a kormány tényleg letett valamit az asztalra.

Kár, hogy az ország vezetői úgy vannak vele, mint a falusi focicsapat elkényeztetett csatára, aki különleges elbánást és kiváltságokat követel magának a góljaiért. Pedig nem, a GDP-arányos államadósság csökkentéséért nem jár stadion a kert végében, az impotens monetáris politika bátrabbra cserélésének sem lehet százmilliárdok fölött rendelkező alapítványfüzér a jutalma, és nem, dolgozzanak bármilyen keményen a haverok, nem lehet számolatlanul eléjük szórni az uniótól kapott pénzeket. A politikusok jutalma nem csekély bevételeiken túl az, hogy a választók négyévenként bizalmat szavazhatnak nekik. Például azért, mert elhiszik, hogy a kiszemeltjük munkahelyeket fog teremteni. Csak azért, mert egy kormány betartja néhány ígéretét, nem jár zsebbe fizetett prémium. A lopás akkor is büntetőjogi kategória, ha egy tehetséges politikus követi el.

A foglalkoztatottság javítása elengedhetetlen ahhoz, hogy az ország lakossága boldogabb életet élhessen, de nem minden. A külföldre költöző százezrek többsége nem azért hagyta el Magyarországot, mert nem volt munkája, hanem azért, mert hiába volt neki, nem tudott tisztességesen megélni belőle. És az itthon maradók zöme ma sem tud. Addig, amíg a hazai fizetések köszönő viszonyban sincsenek a nyugat-európai bérekkel, a munkanélküliség aligha fog az egekbe szökni. Az elégedetlen és elkeseredett magyarok előtt ugyanis továbbra is nyitva állnak a nyugati országok kapui. Ha nem javulnak a közállapotok, egyre többen fognak élni ezzel a lehetőséggel.

Magyarországból akkor lehet boldog és prosperáló állam, ha lakói egészséges, iskolázott és tájékozott emberekké válnak. Sajnos az utóbbi években egyre távolabb kerültünk ennek az ideálnak a megvalósulásától. Igaz, hogy a kormány rúgott néhány szép gólt, de ezek sajnos arra sem elegendők, hogy X-re hozzuk a többi visegrádi országgal vívott meccsünket.