Függetlenség vagy lojalitás

Az a hatalom, amely nem igényli a függetlenséget, nem is fog mást kapni, csak szolgákat vagy ökölrázókat.

A sajtóban a függetlenség szónak nemcsak hagyománya, hanem kifejezett zamata van. Ha a brit The Independentnek (Független) a nyomtatott változata megszűnt is 2016-ban, online változata létezik. Liberális lap, függetlensége tehát kérdéseket vet föl. De hát ha valakit Virág névre keresztelnek, az nem jelenti, hogy tilos megöregednie. Szabadelvű lap volt az 1934-ben indult kolozsvári Független Újság is, elnevezésük nekik sem okozott lelkiismereti kérdéseket. Talán mert a liberálisoknál nem jelent gondot a függetlenség: mindig is úgy érezték, ők azok, akik fakeretbe illesztve a vaskarikát, egyszerre függetlenek és elkötelezettek.

A függetlenség kérdésköre a jobboldalnak jelent gondot. L. Simon László kapott egy kérdést lapunktól, amely arra vonatkozott, hogy a Schmidt Mária által megvásárolt Figyelő című gazdasági lap új szerkesztőbizottságának tagjaként mit gondol, személye garancia lesz-e az objektív működésre. L. Simon ki is kerülhette volna a kérdésben lévő élt, de inkább belefutott, és megjegyezte, hogy ha csak cinikus kérdésekkel keresték őt meg, inkább leteszi a kagylót.

Vajon miért érezte a fideszes képviselő, hogy róla függetlenséget feltételezni merő cinizmus? Aki kicsit is jártas a magyar média és a politika világában, aligha feltételezi, hogy egy lap, amelyet az ’56-os emlékév kormánybiztosa vásárolt, egy másik volt kormánybiztos pedig a szerkesztőbizottság tagja, az majd független lesz. De a kérdés, hogy a mai médiaviszonyok között mi a jobboldali elit viszonya a függetlenséghez, mégiscsak fontos. Már csak azért is, mert a jobboldal a rendszerváltozás után hosszú ideig kínlódott azzal, hogy nem volt elég médiafelülete álláspontjának kifejtéséhez, szavazók megnyeréséhez. Viszont erős hite, s hozzá küldetéstudata volt. Ma egyre nagyobb médiafelületet mondhat magáénak a fideszes jobboldal („s hogy jót harap, s hozzáharap megint”), de politikusaiban a küldetéstudat megbízatástudattá sorvadt. Kritika esetén széttárják a kezüket, minket választottak meg, mondják, s nem is érzik, milyen szegényes ez az érv.

Miért van az, hogy míg a balliberális oldal ma is magától értetődőnek érzi, hogy ő akkor is független, ha függő, a jobboldalon a függetlenség puszta emlegetése cinizmusszagú? Szót se érdemelne mindez, ha a kormányon lévők tudatában lennének: az értelmiségi lét eleve feltételezi a független gondolkodást. Ha ebből indulnának ki, és nem a lojalitás foglalná el értékrendjükben a legfontosabb helyet, akkor a jelenleginél sokkal egészségesebb lenne nemcsak az értelmiség egészéhez, hanem a természeténél fogva sokarcú kultúrához is a viszonyuk.

A kormány uralta médiafelület ma már nem a jobboldaliság erőteljes színét jelenti, hanem az állami érdekeket egyhangúan megjelenítő monotonitást. Ha ebben az országban minden nagyszerű, és mindenki elégedett, ha a dolgok nem is mehetnének jobban, mint ahogyan mennek, akkor miért kell ezeket a hétköznapjaink által amúgy naponta kétségessé váló állításokat szájbarágósan, hervasztó fantáziátlansággal „társadalmi célú hirdetésekben” újra és újra elmondani? Furcsa egy harc folyik a nézőért, az olvasóért, ha közben senki nem foglalkozik azzal, hogy a túl sűrű változások miatt az egyes orgánumok – lapok, tévécsatornák, online újságok – elvesztik jellegüket. A nézők, olvasók eltanácstalanodnak, blogok felé tájékozódnak, mert azt gondolják, ott még van valami konstans.

Az a hatalom, amely nem igényli a függetlenséget, az értelmiségi partnerséget, nem is fog mást kapni, csak szolgákat vagy ökölrázókat. A mai média zavaros viszonyai már nem abból adódnak, hogy akár a jobb-, akár a baloldalon túlsúly lenne, inkább abból, hogy elképesztő a kormánypárti tulajdonszerzés, s mögötte a jövő évi választások kimenetelére vonatkozó befolyásszerzés emésztő vágya. Ami közel kétharmados többség birtokában legalábbis mély elbizonytalanodásra utal.