Miért van az, hogy míg a balliberális oldal ma is magától értetődőnek érzi, hogy ő akkor is független, ha függő, a jobboldalon a függetlenség puszta emlegetése cinizmusszagú? Szót se érdemelne mindez, ha a kormányon lévők tudatában lennének: az értelmiségi lét eleve feltételezi a független gondolkodást. Ha ebből indulnának ki, és nem a lojalitás foglalná el értékrendjükben a legfontosabb helyet, akkor a jelenleginél sokkal egészségesebb lenne nemcsak az értelmiség egészéhez, hanem a természeténél fogva sokarcú kultúrához is a viszonyuk.
A kormány uralta médiafelület ma már nem a jobboldaliság erőteljes színét jelenti, hanem az állami érdekeket egyhangúan megjelenítő monotonitást. Ha ebben az országban minden nagyszerű, és mindenki elégedett, ha a dolgok nem is mehetnének jobban, mint ahogyan mennek, akkor miért kell ezeket a hétköznapjaink által amúgy naponta kétségessé váló állításokat szájbarágósan, hervasztó fantáziátlansággal „társadalmi célú hirdetésekben” újra és újra elmondani? Furcsa egy harc folyik a nézőért, az olvasóért, ha közben senki nem foglalkozik azzal, hogy a túl sűrű változások miatt az egyes orgánumok – lapok, tévécsatornák, online újságok – elvesztik jellegüket. A nézők, olvasók eltanácstalanodnak, blogok felé tájékozódnak, mert azt gondolják, ott még van valami konstans.
Az a hatalom, amely nem igényli a függetlenséget, az értelmiségi partnerséget, nem is fog mást kapni, csak szolgákat vagy ökölrázókat. A mai média zavaros viszonyai már nem abból adódnak, hogy akár a jobb-, akár a baloldalon túlsúly lenne, inkább abból, hogy elképesztő a kormánypárti tulajdonszerzés, s mögötte a jövő évi választások kimenetelére vonatkozó befolyásszerzés emésztő vágya. Ami közel kétharmados többség birtokában legalábbis mély elbizonytalanodásra utal.
