Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség; én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
Mostanában sokat látom idézni Pilinszky János szavait. A költő a fentieket Popper Péternek mondta, korholva a pszichológusokat. Ez is eszembe jutott nem sokkal azután, hogy szombat reggel lesújtott az országra az olaszországi busztragédia híre. Mit tehetnek a barátok, ismerősök, illetve a szakemberek, pszichológusok, lelkipásztorok azért, hogy a túlélők, az áldozatok szerettei és diáktársai szembe tudjanak nézni a szörnyűséggel, amelynek feldolgozásához alighanem egy hosszú élet is kevés lesz? Hogyan lelhet megnyugvást az értelmetlen, felfoghatatlan halálhírtől megrendült lélek? – Hol van ilyenkor Isten? – kérdezik most oly sokan. Hiszen miféle kegyetlen sors fiatalon, életerősen kiragadtatni a földi létezésből, egy lángoló koporsóvá vált autóbuszban ébredve? S vajon van-e, lesz-e a fájdalom terhét viselők mellett valaki, aki hitelesen tud szeretetről, irgalomról, a szenvedők megvigasztalásáról beszélni?
Persze odáig, hogy ezek legyenek a fontos kérdések, még egy valóságos keresztúton kell végigvergődni. Számomra a hétvége legszívszorítóbb pillanata az volt, amikor a humánminiszter a Szinyei Merse Pál Gimnáziumnál gyertyát gyújtva elmondta az ilyenkor elmondhatót a kamerák előtt, s rögtön utána egy idős ember hangja hallatszott: Miniszter úr, mit tud az unokámról? Belegondolni sem merek abba, mit érezhettek azok, akik nem hallották gyermekeik, unokáik nevét a balesetet biztosan túlélők felsorolásakor. Milyen érzés lehet lassan eljutni a teljes bizonyosságig, az azonosítás borzalmas pillanatáig?
A hírek szerint a busz tizenhat utasa halt meg, hatan súlyos sérülést szenvedtek, közülük kettő állapota életveszélyes. Megrázó részleteket tudtunk meg a társaikat, diákjaikat hősiesen, önfeláldozó módon mentő utasokról, szülőről, tanárról. Voltak disszonáns hangok, szerencsétlen hozzászólások a világhálón, és talán a sajtó sem mindig találta el a helyes arányt a hírközlés frissessége – amely a pontosság rovására is mehet – és a tapintat, a kegyelet visszafogottságra intő szempontja között. Én mégis úgy látom, hogy az összkép felemelő. Feketére festett profilképek a közösségi oldalon, a részvét és a gyász megannyi gesztusa, a segítőkészség ezernyi megnyilvánulása. Nem tudom, mindez jelent-e vigaszt, támaszt az érintetteknek, de az ország valódi közösségként viselkedett ezekben a napokban. Végül is egy ilyen tragédia a helyükre tudja tenni a dolgokat, és a tudatunkba vési, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: egy hajszálon függ az életünk. A gyász, a düh, a szomorúság, a részvét, a fájdalom betölti a lelkünket, és hirtelen személyes és közéleti konfliktusaink, sérelmeink, acsargó vitáink oly jelentéktelenekké válnak. Nem túlzás, egy ország sírt együtt az elcsukló hangú külügyminiszterrel. Vannak feladatok, helyzetek, amikre nincs világos protokoll, amikre nem lehet felkészülni. Mindenesetre az érintett vezetők, hatóságok bizonyosan megtették, megteszik, ami ebben a helyzetben megtehető.
Ma nemzeti gyásznap van. Az áldozatokat azonosítják, hazahozzák, és eltemetik. A túlélők testi sérülései lassan, a lelkiek még lassabban gyógyulnak majd be. A vizsgálatok, nyomozások kiderítik, mi és miért történt, s ha van, a felelőst is megtalálják. A hozzátartozók, a barátok, a diáktársak, a tanárok pedig cipelik tovább a terhet. Reméljük, lesz erejük hozzá, és ha nem, megkapják a segítséget, hogy elviseljék azt, ami igazából feldolgozhatatlan. Nekünk, akiket nem érint közvetlenül a tragédia, annyi a dolgunk, hogy ebben ne gátoljuk őket. Tapintat és irgalom, ami elvárható. Amire mindannyiunknak szüksége van, hiszen Pilinszky nem tévedett: az élet tele van tragédiával.
Legyen könnyű a föld az áldozatoknak! Gyógyulást a sérülteknek! Vigasztalást a gyászolóknak!
