A kormány most azt tervezi, hogy az állami támogatást a segítőszervezetek révén ne csak a zsúfolt hajléktalanszállók fenntartására, hanem lakásbérlésre is fel lehessen használni. Bár van ennek némi Marie Antoinette-es stichje („ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot”), a hirtelen utcára kerülteknél ez kétségtelenül kihagyhatatlan lehetőséget jelentene, de a megoldáskeresésben már az is sokat számítana, ha a még dolgozni képes és dolgozni akaró hajléktalannak nem kellene bélyegként viselnie a bejelentett állandó lakás hiányát, ami ráadásul adott esetben munkába állásának is akadálya. S persze jó lenne, ha nem csak télen kerülne előtérbe a hajléktalankérdés, mert az nyáron is gond, amelynek megoldását három, szőnyeg alá sepert problémakör hátráltatja: a munkanélküliség magas aránya, amelyen a közmunkaprogram csak részben, s főleg statisztikailag segít, az alkoholellenes küzdelem gyengesége és a jelenleginél sokkal szélesebb körben szükséges pszichiátriai gondozás elégtelensége. Prosperáló társadalmakban az egyes emberi élet konfliktusait nem követi törvényszerűen reményvesztés, perspektívanélküliség. Vesztettél? Akkor állj föl, s mutasd meg, mire vagy képes vesztes pozícióból – ez a hozzáállás, mondhatni, nem itatja át a társadalom szövetét.
Meg kellene szabadulni össznépi szinten attól az egyre általánosabb, rendkívül veszélyes életérzéstől, hogy ha nem vagy valakinek a valakije, akkor nincs jövőd ebben az országban. Az állam ezért nagyon sokat tehetne, részben a mindenki számára adott lehetőségek biztosításával, másrészt az ezt az életérzést erősítő negatív példák tudatos és könyörtelen felszámolásával. Lehetne ez is kormányprogram: kevesebb lenne a reményvesztés, a lecsúszott élet.
