Majd ha fagy

Senki nem gondolja magáról huszonévesen, hogy ha konfliktusa támad az élettel, legföljebb hajléktalan lesz.

Négy mezőtúri tizenéves folyamatosan terrorizált, majd úgy megrugdosott egy hajléktalant, hogy az kis híján belehalt sérüléseibe. Tegnap a Szegedi Ítélőtábla meghozta az ítéletet: a legsúlyosabb büntetés ötévi börtön, a legenyhébb több év javítóintézet, illetve felfüggesztett fogházbüntetés. Az elvetemült kamaszok nemcsak meglopták és megverték a kiszolgáltatott férfit, hanem arra akarták kényszeríteni, hogy 22 ezer forintos segélyéből ötezret adjon át nekik. Mindenfajta kiszolgáltatottság, akár a legenyhébb is kétféle reakciót vált ki embertársainkból: részvétet és segíteni akarást vagy diadalmaskodást, felülkerekedést, agresszivitást. Nem kell szélsőséges helyzetekre gondolni: elég átkerülni a napos oldalról az árnyékosra, és máris láthatjuk a tekintetekben a változást, az egyik ember szemében a jóindulatot és az emberséget, a másikéban a kárörömöt és a hirtelen támadt idegenséget. Normál esetben mindez kezelhető, s mintegy tapasztalati velejárója az életünknek.

A hajléktalan ember azonban sosem „normál eset”. Sokan megdöbbennek a fedélnélküliek élettörténetein. Azon, hogy egy ember, aki az utcán él, nem tud tisztálkodni, fagy idején is csak egy szakadt paplant húz magára; valamikor teljes életet élt, családja volt, munkahelye, ambíciói, céljai. Pedig az ellenkezőjén kellene csodálkozni. Azon, ha valaki úgy kezdené az életét, hogy elvégzi az általános iskolát, majd megágyaz magának a Nyugati téri aluljáróban. Senki nem gondolja magáról huszonévesen, hogy ha konfliktusa támad az élettel, legföljebb hajléktalan lesz. Ezért minden emberre úgy kell tekintenünk, hogy eredetileg és alapvetően ő is csodákra teremtődött. De abban a harcban, amelyet életnek hívunk, vannak, akik a tizedik vereség után, ezer sebből vérezve sem adják föl, mások pedig a harmadik kudarc után már föl sem állnak, vagy a pohárhoz nyúlnak.

Az idei keményebb tél Magyarországon eddig nyolcvan ember halálát követelte. Megfagytak, kihűltek. Hajléktalanok, alkoholisták és ami talán leginkább szívszorító, idősek, akiknél vagy tűzifa nincs, vagy a begyújtáshoz szükséges erő hiányzik, s akiknél segítség híján egy múló rosszullét is végzetessé válik.

A kormány most azt tervezi, hogy az állami támogatást a segítőszervezetek révén ne csak a zsúfolt hajléktalanszállók fenntartására, hanem lakásbérlésre is fel lehessen használni. Bár van ennek némi Marie Antoinette-es stichje („ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot”), a hirtelen utcára kerülteknél ez kétségtelenül kihagyhatatlan lehetőséget jelentene, de a megoldáskeresésben már az is sokat számítana, ha a még dolgozni képes és dolgozni akaró hajléktalannak nem kellene bélyegként viselnie a bejelentett állandó lakás hiányát, ami ráadásul adott esetben munkába állásának is akadálya. S persze jó lenne, ha nem csak télen kerülne előtérbe a hajléktalankérdés, mert az nyáron is gond, amelynek megoldását három, szőnyeg alá sepert problémakör hátráltatja: a munkanélküliség magas aránya, amelyen a közmunkaprogram csak részben, s főleg statisztikailag segít, az alkoholellenes küzdelem gyengesége és a jelenleginél sokkal szélesebb körben szükséges pszichiátriai gondozás elégtelensége. Prosperáló társadalmakban az egyes emberi élet konfliktusait nem követi törvényszerűen reményvesztés, perspektívanélküliség. Vesztettél? Akkor állj föl, s mutasd meg, mire vagy képes vesztes pozícióból – ez a hozzáállás, mondhatni, nem itatja át a társadalom szövetét.

Meg kellene szabadulni össznépi szinten attól az egyre általánosabb, rendkívül veszélyes életérzéstől, hogy ha nem vagy valakinek a valakije, akkor nincs jövőd ebben az országban. Az állam ezért nagyon sokat tehetne, részben a mindenki számára adott lehetőségek biztosításával, másrészt az ezt az életérzést erősítő negatív példák tudatos és könyörtelen felszámolásával. Lehetne ez is kormányprogram: kevesebb lenne a reményvesztés, a lecsúszott élet.