A kvótareferendum éjszakáján az MSZP – és vele együtt a többi baloldali párt – diadalmámorban úszott: értelmezésük szerint csakis nekik volt köszönhető, hogy a kormány által kezdeményezett népszavazás érvénytelen maradt. Ne firtassuk most ennek a valóságtartalmát, s ne időzzünk el olyan részletkérdéseknél, vajon nem inkább a saját csapdájába sétált-e bele a Fidesz, lévén hogy korábban irreálisan magasra emelte az érvényességi küszöböt. Fogadjuk el: a baloldal kivételesen tehetséges abban, hogy távol tartsa szavazóit az urnáktól. Már csak az a kérdés, ez a tehetség kiterjed-e arra, hogy amikor kell, képes legyen oda is vinni valakit.
Hogy őszinték legyünk: vannak kétségeink. Jelenleg ugyanis – és ez az állapot már 2014 óta tart – a hazai baloldali-liberális világ olyan, mint a vizsgázó egyetemista, aki a beugró kérdésre sem tudja a választ. Ráadásul a vizsgára bocsátás alapvető feltétele, jelesül a választási siker leghalványabb reményével kecsegtető szervezeti keretek megteremtése az elmúlt években a baloldal szinte kizárólagos témájává vált. Márpedig az, hogy ma is az MSZP-t erősítő volt párttársai hajlandók-e egy asztalhoz ülni Gyurcsány Ferenccel, és a régi szép idők emlékére odaengedik-e Szigetvári Viktort is, valljuk be, igen keveseket érdekel. Miniszterelnöki, főpolgármesteri és egyéb castingjai során a baloldal megtanulhatta volna, hogy a személyi kérdések megoldásának folyamatát nem kifizetődő a nyilvánosság elé tárni – jobb, ha csak magával a megoldással rukkolnak elő. Ezért is fontos momentum, hogy a szocialisták végre döntöttek, és – meghajolva érvei vagy nekik szegezett ultimátuma előtt – pajzsukra emelték Botka Lászlót.
Csak az a probléma, hogy nem tudni pontosan, mi is az a kérdés, amire Botka a válasz. S itt nem csupán arról van szó, hogy a baloldali összefogásról folytatott vita ezzel korántsem ért véget, sőt akár új front is nyílhat az előválasztásban érdekelt, látszólag hoppon maradt kis pártok, valamint a „nagyok”, az MSZP és a DK között. Sokkal inkább arról, hogy ha egyszer létrejön is a kívánt összefogás, azt ki és hogyan fogja megtölteni tartalommal. Arról ugyanis, hogy mit gondol ma a baloldal a világról és benne Magyarországról – különösen annak jövőjéről –, meglepően keveset tudunk. Hogy mire mondanak nemet, azt tudjuk: a Fideszre. A felmérések szerint sokan vannak így ezzel ebben az országban. Ahhoz viszont, hogy ezek a választók igent mondjanak a baloldalra, a baloldalnak is igent kellene mondania valamire.
Új baloldali politikára van szükség – sietett leszögezni jelöltté választása után Botka. Ezzel bizonyára minden érintett szereplő egyetért. De ki mondja meg, hogy miben is áll ez az új baloldali politika? Szanyi Tibor? Karácsony Gergely? Gyurcsány Ferenc? A feltétel nélküli alapjövedelem hívei, vagy akik megtartanák a kormány középosztályt erősíteni hivatott intézkedéseit? Azok, akik ha pártjaik nem bojkottálják, maguk is nemmel voksoltak volna a kvótanépszavazáson, vagy akik egyenesen a berlini fallal tartják egyenértékűnek a déli határkerítést? Megannyi kérdés, és nincs egyértelmű válasz. Most látszik csak igazán, mennyire döntőnek bizonyulhat az Orbán Viktor által ellenzékben meghirdetett „egy a tábor, egy a zászló” elv. Zászlóvivőnek, vagyis a szétaprózott tábor pragmatikus-könyörtelen egyesítőjének viszont – legyen bár mégoly sikeres polgármester – Botka László ma még kevés. Valódi hátországának hiányát tavaly nyári választmányi fiaskója mutatta, és még jobban hiányzik az általa kínált, koherens és távlatos vízió, amely mellett MSZP-s és DK-s, Együtt- és Párbeszéd-szimpatizáns egyaránt felsorakozhatna.
Idővel persze mindkettő – hátország, vízió – kialakulhat. S ha annyi mindennek híján van is, ideje legalább akad a baloldalnak. 2022 még oly messze van.
