Hagyományteremtő céllal rendezte meg a jegybank először 2014-ben a Lámfalussy-konferenciát, amely nevében az euró atyja, a magyar származású Lámfalussy Sándor közgazdász előtt tiszteleg. Valószínűleg kevesen emlékeznek arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök akkoriban még arról győzködte a hallgatóságot, hogy a közös kormányzás eszközével kell megteremteni az eurózóna, illetve az Európai Unió pénzügyi stabilitását. Sőt, szószólója volt az Egyesült Államok és az Európai Unió között tervezett szabadkereskedelmi megállapodás, a TTIP megkötésének is. Azóta nagyot fordult a világ: a tegnapi Lámfalussy-konferencián a kormányfő nyíltan illúziónak nevezte az unió centralizációs törekvéseit. Ami pedig a TTIP-t illeti, mintha sosem támogatta volna: közölte, hogy új megállapodást kell kötni az Egyesült Államokkal a „hamvába halt” szabadkereskedelmi megállapodás helyett. Sőt, úgy általában vége van a multilateralizmusnak, és a kétoldalú megállapodások korszaka köszöntött be.
Ám a tegnapi kormányfői beszéd nemcsak azért volt érdekes, mert több ponton megtagadta a három éve mondottakat. Újfent tanúi lehettünk annak, hogy Orbán az erős és versenyképes, hatékonyan kormányozható magyar állam vízióját szegezi szembe a hanyatló Nyugattal. A magyar gazdasági helyzet értékelésekor ugyanis nem fukarkodott a dicséretekkel: a szigorú fiskális politikán, valamint a munkaalapú társadalmon alapuló magyar modell – szerinte – sikertörténetté vált. Az más kérdés, hogy a hazai utcákat róva nem feltétlenül láthatók az új magyar sikerállam eredményei. Az államháztartási mutatószámok kétségtelenül kedvezők: évek óta bőven három százalék alatt alakul a GDP-arányos költségvetési hiány, csökkenő pályán van az államadósság, valamint a munkanélküliség, tűrhető, 2-3 százalék körüli az éves gazdasági növekedés, és az infláció is alacsony.
Arról azonban kormánykörökben nem beszélnek, hogy a foglalkoztatási adatokat erősen szépíti a közmunkások és a külföldön dolgozók népes tábora, a gazdasági növekedést pedig elsősorban az uniós források biztosítják. Arról sem, hogy a sokszor törvényi szintre emelt korrupció, az átláthatatlan közbeszerzési rendszer, és számos egyéb tényező miatt hazánk versenyképessége tovább zuhant az utóbbi időben, miközben a vállalatok abban a helyzetben találják magukat, hogy a termelékenység valóságos javulása nélkül kell emelniük a béreket. Tegnap nem esett szó olyan égető problémákról sem, mint hogy a humán tőke jó része képzetlen, a termelési eszközök egy része elavult, s hiányoznak a fejlesztések, valamint az innovációk. Ehelyett a miniszterelnök egyenesen azt állította, Magyarország előkelő helyet foglal el a világban az innováció tekintetében. Bár így lenne: a Világgazdasági Fórum tavaly ősszel megjelent versenyképességi rangsorában azonban hazánk hat helyet rontva a 69. helyre csúszott, és ebben részben az innováció területére adott alacsony pontszám volt a ludas. A magyar kormány az utóbbi években a bruttó hazai termék (GDP) mindössze 1,4 százalékát fordította kutatásra-fejlesztésre, miközben Japánban vagy az USA-ban ez az arány 2,5-3,5 százalék körül alakul. Arról sem esett szó a konferencián, hogy nemcsak a kapacitások hiányoznak, hanem az oktatási rendszer is bőven hagy kívánnivalót maga után. Az erre fordított összeg a GDP 4 százaléka körül alakult az utóbbi években, ami az EU átlagához vagy a visegrádi országokhoz viszonyítva is jelentős kiadáscsökkenést takar.
Hiába szép tehát néhány makrogazdasági mutató, ha ezek csak elfedik az igazságot. Ahogy a versenyképességi felmérések is alátámasztják, a magyar gazdaság közel sincs olyan jó állapotban, mint ahogy azt egyesek gondolják, és átfogó reformok nélkül ez nem is fog változni. Kérdés, hogy Orbán Viktor valóban az a jövőbe látó politikus-e, amint hívei gondolják. Ha igen, akkor tudnia kell, hogy valamikor meg kell fizetni a tévutak árát. Ha viszont ellenfeleinek van igazuk, s realitásérzékét elveszítve valóban elhiszi, amit mond, akkor nagy bajban leszünk.
