Titkokra várva

A nagy sakktáblán zajló küzdelmekben a gyengébb fél jellemzően szeret úgynevezett aszimmetrikus eszközökkel élni.

Biztosan el fog kerekedni a szeme a jövőbeni ifjú és idealista újságírónak, amikor 2067-ben benyújt egy közérdekűadat-igénylést az amerikai hírszerzőközösség ötvenéves titkosítása alól esetleg felmentett iratokra napjaink eseményeiről. A hivatalnokok által (beosztástól függően) 168–608 dolláros óradíjért (az infláció sajnos nem fog megállni ) előkeresett, és oldalanként 1 dollár 20 centért (ma 15 cent) reprodukált dokumentumokból minden bizonnyal ki fog derülni néhány érdekesség arról, hogy mi zajlott a 2016-os amerikai elnökválasztás előtt, illetve a január 20-ai beiktatásig terjedő időszakban, amit most mi nem látunk, mert nem láthatunk. Ne legyenek illúzióink, nem jut ő és rajta keresztül olvasói sem a nagybetűs igazság birtokába, hiszen az effajta kavarásnak sok szereplője van, és azt csak a történészek szeretnék hinni, hogy mindenről írásos feljegyzés készül, miközben a titkosszolgálati műveletek részleteiről, mint a szervezett bűnözésről, nem feltétlenül. De így is irigylésre méltó helyzetben lesz hozzánk képest, akik, ha megérjük, jó esetben öregemberként, lassult elmével illeszthetjük össze a Trump-puzzle hiányzó darabjait, afféle színes, irrelevánssá szelídült hír fogyasztása gyanánt, a reggeli szívgyógyszer mellé.

Bizony, érdemes eljátszani a gondolattal, mennyire fog az új ismeretek birtokában megváltozni képünk a mostani eseményekről. Vajon akkor is ámulattal fogjuk konstatálni, hogy valakik ily álnokul beavatkozhattak a világ legnagyobb hatalmának elnökválasztási folyamatába, amelyet egy 16 szervezetből álló titkosszolgálati komplexum hivatott megvédeni a külső és belső ellenségtől? Vajon akkor is jogosnak találjuk majd azt a most meglévő gyanút, hogy a példátlan felfordulás egy olyan választást követ, ahol egy nagyon nem tipikus jelölt aratott győzelmet, óriási csalódást keltve a túloldalon? Ötven újabb év informatikában elmerült létezésének tapasztalataival felvértezve vajon különlegesnek számít-e majd, hogy a felek éltek az információs hadviselésnek ezekkel a ma még újszerűnek számító eszközeivel? És végül, de nem utolsósorban, tudjuk-e majd a választ feketén-fehéren a nagy kérdésre, hogy az oroszok lopták el a 2016-os amerikai elnökválasztást vagy a vesztes demokraták, a biztos jövőképében megingatott amerikai elit volt képtelen lenyelni ezt a pimasz arculcsapást, s vetett be mindent, hogy felülírja?

Miként most, alighanem 2067-ben sem lehet azonban félrelökni a józan észt – hacsak addigra a politikai korrektség vagy valamilyen újabb szemellenzős ideológia keretében meg nem teszik. A nagy sakktáblán zajló küzdelmekben a gyengébb fél jellemzően szeret úgynevezett aszimmetrikus eszközökkel élni. És ehhez nem kell titkokra fél évszázadokat várni, Vlagyimir Putyin elmúlt években mondott beszédeiben, leírt stratégiáiban könnyedén tetten érhető. Amit az amerikai birodalom évente több mint 600 milliárd dolláros hadi költségvetésből igyekszik elérni, annak Moszkva (és nem mellesleg Peking) nem egy az egyben kíván megfelelni, mert abba – lásd Szovjetunió – bele lehet roppanni. Ehelyett ügyeskednek. Néhány rakéta itt, tengernyi propaganda ott, pár felségjelzés nélküli kis zöld ember vagy gázcsapra tett kéz amott, moszkvai amerikaidiplomatalakás-átrendezéssel megfűszerezve. Geopolitikai alternatíva a tengerentúli nagy testvér arroganciájában csalódottaknak, csak most, csak önöknek, kedvezménnyel! – és még sorolhatnánk.

Közben persze a megszokott kereteken kívül sem árt gondolkodni. A világ aktuális törésvonalai nem feltétlenül csak a nagyhatalmak és szövetségi rendszerek között húzódnak, mint a hidegháborúban. A gazdasági globalizáció élharcosai, hátuk mögött állami vagyonokat megszégyenítő tőkecsomagokkal, pragmatikusan fittyet hánynak ezekre a térképeken húzott vonalakra. Inkább koccintanak, és kortyolnak egyet a pezsgőspohárból e múlt századot idéző acsargást látva.