Már csak azért sem lehet egy hatalomra került populista egyszerű csapkodásaként értékelni Trump lépéseit, mert azok közvetlenül azután történtek, hogy Theresa May brit miniszterelnök látogatásával megerősítették a hagyományos és különleges angolszász köteléket. Mi több, a vendég a migrációval nagyon is szoros összefüggésben lévő kérdésben jelezte a szövetségesek stratégiai irányváltását. Nem egyebet tett, mint megkongatta a vészharangot a liberális intervencionalizmus negyedszázados politikája felett, amelynek kudarca mindennél jobban felelőssé tehető a közel-keleti migránsáradatért éppúgy, mint az iszlám radikalizmusért, amelynek visszacsapó lángjai úgy Amerikát, mint Európát megperzselték. Hogy Trump viszontlátogatása ellen már több mint egymillió aláírást gyűjtöttek a szigetországban, mellékzönge.
Persze akárhogy lehet forgatni a nagypolitikai olvasatot, azokat, akiket folyamatban lévő utazásuk közben őrizetbe vettek, akik felépített amerikai egzisztenciájuk dacára most külföldön rekedtek, mindez nem vigasztalja. Amikor a saját személyes ráció szembekerül a rideg hatósági irracionalitással a repülőtéri senki földje rideg közegében, az valóban kétségbeejtő helyzet. Bármi is legyen a távlati cél, a Trump-féle gyalulásból aláhulló „emberi forgácsot” a legmesszemenőbb együttérzés illeti meg.
