Hívei nem panaszkodhatnak, Donald Trump új amerikai elnök egyelőre megfelel a vele szemben támasztott elvárásaiknak. Ténylegesen és radikálisan hozzányúl a kampányban felvetett, dühítően népszerű kérdésekhez, elnöki jogkörével maximálisan élve, rendeletekkel igyekszik azokat megvalósítani, még ha közben afféle elszabadult hajóágyúként szembe is kerül a törvényesség felett őrködőkkel. A tengerentúli B-közép elégedettségét az meg különösen fokozhatja, hogy a választási győzelme, majd beiktatása ellen mindent megtevő demokrata ellenfelei, illetve a bevett politikum és közélet régóta nem látott akciókban ad hangot tiltakozásának, legyen szó utcai felvonulásokról, repülőtéri tüntetésekről vagy díjátadón felolvasott petícióról. Első ránézésre a Trump-hatalom abban a fázisban van, ahol nem az intézkedések valódi tartalma, tarthatósága-tartóssága a lényeg, hanem az, hogy támogatói tábora azokat kielégítőnek érezze: márpedig ha a gyűlölt liberálisok sikítoznak, az minden bizonnyal azt jelzi, hogy kedvencük jó úton jár.
Azt azonban egy percig sem feledhetjük, hogy bárki is az Egyesült Államok elnöke, amit tesz, annak mélysége van, az sohasem felszínes.
Donald Trump leglényegesebb húzása az volt, hogy abban az országban, amelyet ténylegesen a bevándorlók építettek fel, és az agyelszívás tett naggyá, nem szélesebbre tárta a kapukat, hanem korlátozásokat vezetett be külföldiek konkrét csoportjaival szemben, akiket biztonsági kockázatnak tekint. Hét muszlim ország állampolgárai kilencven napig nem utazhatnak be az Egyesült Államokba, 120 napig pedig felfüggesztették a menekültbefogadási programot, amelynek keretében például a szíriai háború miatt országukat elhagyókat befogadták a tengerentúlon – az utóbbiakra nézve időhatára sincs az intézkedésnek. Bár egyes hírek szerint a vonatkozó rendeletet jogászok bevonása nélkül hozta meg Trump, a tudatosságot hiba lenne vitatni. Olyan országokat választották ki ugyanis, amelyek véletlenül sem bírnak nagy befolyással az Egyesült Államokra nézve. Noha a terrorveszély a fő indok, a szaúdiak, akik közül például a 2001. szeptember 11-ei merénylők döntő többsége kikerült, továbbra is szabadon utazhatnak be Amerikába, ahogy a szintén jelentős közel-keleti szövetségesnek számító Egyiptom állampolgárai is. Bár vannak értelmezési viták, az is valószínű, hogy a korlátozás hatálya alá eső országoké mellett európai uniós (többé-kevésbé NATO-) állampolgársággal is rendelkező személyekre nem vonatkozik a tilalom, azaz Trump velü(n)k, Amerika legszorosabb szövetségeseivel is kivételezett.
Már csak azért sem lehet egy hatalomra került populista egyszerű csapkodásaként értékelni Trump lépéseit, mert azok közvetlenül azután történtek, hogy Theresa May brit miniszterelnök látogatásával megerősítették a hagyományos és különleges angolszász köteléket. Mi több, a vendég a migrációval nagyon is szoros összefüggésben lévő kérdésben jelezte a szövetségesek stratégiai irányváltását. Nem egyebet tett, mint megkongatta a vészharangot a liberális intervencionalizmus negyedszázados politikája felett, amelynek kudarca mindennél jobban felelőssé tehető a közel-keleti migránsáradatért éppúgy, mint az iszlám radikalizmusért, amelynek visszacsapó lángjai úgy Amerikát, mint Európát megperzselték. Hogy Trump viszontlátogatása ellen már több mint egymillió aláírást gyűjtöttek a szigetországban, mellékzönge.
Persze akárhogy lehet forgatni a nagypolitikai olvasatot, azokat, akiket folyamatban lévő utazásuk közben őrizetbe vettek, akik felépített amerikai egzisztenciájuk dacára most külföldön rekedtek, mindez nem vigasztalja. Amikor a saját személyes ráció szembekerül a rideg hatósági irracionalitással a repülőtéri senki földje rideg közegében, az valóban kétségbeejtő helyzet. Bármi is legyen a távlati cél, a Trump-féle gyalulásból aláhulló „emberi forgácsot” a legmesszemenőbb együttérzés illeti meg.
