A legnagyobb probléma az, hogy mindennek eredményeként csak kevés olyan vállalkozás képes kinőni a magyar gazdaságból, amely föl tudja venni a világpiaci tempót. Ezt mutatja, hogy a versenyképességi listákon folyamatosan csúszunk hátra, s már a régiótól is leszakadóban vagyunk.
A gazdaság hosszú távon is dinamikus növekedéséhez – régóta mantrázzuk már – elengedhetetlen lenne, hogy növekedjen a magasabb hozzáadott értéket termelő vállalkozások száma. Mert csak ezen vállalkozásoknak van reményük arra, hogy fölvegyék a versenyt a külpiacokon, s ezek a cégek adhatnának tartós lendületet a gazdaságnak. Ezek a beruházások azonban jelentős tőkét igényelnek, s amíg a kormány gazdaságpolitikája kiszámíthatóvá nem válik, s így meg nem szerzi a vállalkozók hosszú távú bizalmát, nem sok remény van az ilyen irányú fejlesztésekre.
Az elmúlt évi szerény, két százalék körüli növekedési tempó jól mutatja, hogy milyen nagy mértékben függ a magyar növekedés a közösségi támogatásoktól. 2016-ban ugyanis a 2007–2013 közötti uniós időszak pénzeit már nem lehetett felhasználni, a mostani ciklus kifizetései pedig még nem indultak be igazán. Az idei évtől remélt növekedési kilátásokat pedig egyértelműen arra építi a kormány, hogy beindul az uniós pénzeső.
Politikai szempontból érhető az optimizmus, hiszen ismét be lehet bizonyítani az „unortodox gazdaságpolitika” fölényét. De abból, hogy infrastrukturális beruházásokba ömlik az évente átlagosan a GDP öt százalékát kitevő közösségi támogatás, illetve a vazallusok állami pénzből megteremtett vállalkozásait hizlalja, sajnos nem lehet hosszú távon is versenyképes gazdaságot építeni.
