A tavalyi két százalék körüli gazdasági növekedést követően nem győznek egymásra licitálni a kormány tagjai, hogy idén milyen tempóban hagyjuk magunk mögött a 2016-os rossz évet. A nemzetgazdasági tárca még csak négy százalék körüli bővülésről kommunikált, Lázár János kancelláriaminiszter ezt öt százalékkal überelte. Szép cél ez, de nem biztos, hogy minden adott az eléréséhez. A kormányzat ilyen mértékű optimizmusát még a minap Mészáros Lőrinc érdekeltségébe került Világgazdaság cikke sem osztotta. A lap által megkérdezett banki elemzők realitásként három és fél százalék körüli bővülésről beszéltek. A legnagyobb problémának a hiányzó új ipari kapacitásokat látják.
Nem véletlen, hiszen a kormányzati sikerpropaganda – Magyarország jobban teljesít – ellenére a dinamikus gazdasági növekedéshez elengedhetetlen vállalkozói lelkesedést nem sikerült megteremteni. A cégvezetők ugyanis ötletszerűnek, kiszámíthatatlannak tartják a gazdaságpolitikát, annak alakításában nem kérik ki a véleményüket, ezért visszafogják beruházásaikat: tavaly például alig 14 százalékos volt a beruházási ráta, amely harmadával marad el az amortizáció pótlásához minimálisan szükséges 21 százaléktól.
Pedig a bankszektor tavaly már valóban szerette volna kihelyezni a szabad pénzeszközeit. Ezt a hatást a jegybank 2,5 százalékon kínált növekedési hitele is segítette, a hitelkeret jó része el is fogyott, ez a beruházások növekedésében mégsem öltött testet, mivel leginkább az amúgy is tervezett beruházások valósultak meg. Piaci alapon keveset fejlesztettek, inkább az uniós forrásokra utaztak a vállalkozások.
Konzervatív és liberális közgazdászok már korábban is fölhívták a figyelmet, hogy a vállalkozók véleményének figyelmen kívül hagyása, a feudális jellegű, a vazallusokat előnyben részesítő pénzosztás, a személyre szabott pályázatok gyengítik a vállalkozások bizalmát a kormány, illetve a magyar gazdaság iránt. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy néhány kedvezményezett autógyáron, illetve más multin kívül nemigen ruháznak be nálunk a cégek. Ezen vállalkozások lelkesedését is fel kellett azonban kelteni, az esetek jó részében milliárdos, esetenként tízmilliárdos állami támogatással.
A legnagyobb probléma az, hogy mindennek eredményeként csak kevés olyan vállalkozás képes kinőni a magyar gazdaságból, amely föl tudja venni a világpiaci tempót. Ezt mutatja, hogy a versenyképességi listákon folyamatosan csúszunk hátra, s már a régiótól is leszakadóban vagyunk.
A gazdaság hosszú távon is dinamikus növekedéséhez – régóta mantrázzuk már – elengedhetetlen lenne, hogy növekedjen a magasabb hozzáadott értéket termelő vállalkozások száma. Mert csak ezen vállalkozásoknak van reményük arra, hogy fölvegyék a versenyt a külpiacokon, s ezek a cégek adhatnának tartós lendületet a gazdaságnak. Ezek a beruházások azonban jelentős tőkét igényelnek, s amíg a kormány gazdaságpolitikája kiszámíthatóvá nem válik, s így meg nem szerzi a vállalkozók hosszú távú bizalmát, nem sok remény van az ilyen irányú fejlesztésekre.
Az elmúlt évi szerény, két százalék körüli növekedési tempó jól mutatja, hogy milyen nagy mértékben függ a magyar növekedés a közösségi támogatásoktól. 2016-ban ugyanis a 2007–2013 közötti uniós időszak pénzeit már nem lehetett felhasználni, a mostani ciklus kifizetései pedig még nem indultak be igazán. Az idei évtől remélt növekedési kilátásokat pedig egyértelműen arra építi a kormány, hogy beindul az uniós pénzeső.
Politikai szempontból érhető az optimizmus, hiszen ismét be lehet bizonyítani az „unortodox gazdaságpolitika” fölényét. De abból, hogy infrastrukturális beruházásokba ömlik az évente átlagosan a GDP öt százalékát kitevő közösségi támogatás, illetve a vazallusok állami pénzből megteremtett vállalkozásait hizlalja, sajnos nem lehet hosszú távon is versenyképes gazdaságot építeni.
