A sors furcsa fintora, hogy a sikereibe beleült, „belebürokratizálódott”, és közben akaratlanul is átpolitizálódott amerikai hírszerzési közösségre – 2001. szeptember 11., majd az iraki háború szólaltatta meg először a vészcsengőt – most egymás után saját találmányai, metódusai ütnek vissza. Legyen szó a geopolitikai riválisokról, amelyek mesterüket túlszárnyalva gyűjtik, terítik és a maguk számára hasznos módon torzítják az információt, vagy a hasonló profizmust felmutató nem állami szereplőkről, jelesül az iszlamista szélsőségesekről. De mind közül a „legveszélyesebb” a saját társadalmat még nyitottabbá tevő technológiák hatása, amely most gombnyomásra teríti ki a titkosszolgálatok szennyesét is, mintha az egy újabb bulvárhír lenne.
Az elkötelezett atlantisták és az Amerikát a globalizmus zászlóvivőjeként láttatók most is azt mondják, ezek egy átmeneti kor gyermekbetegségei, amit ki fog nőni a Nyugat, és visszaáll a dominancia. „Nyugi, a történelem végét elhalasztották, de csak kicsit.”
Ámulok az elkötelezettségükön, de osztozni nem tudok benne.
