Régen látott nagy bajban van az Európai Unió. Az egyre bizonytalanabb világban mind gazdasági, mind pedig demográfiai értelemben fokozatosan, de biztosan csökken a relatív súlya, a második világháború óta nem látott migrációs hullám sújtja, a britek a kilépésre szavaztak, az európaiak egyre nagyobb tömege pedig úgy érzi, hogy Brüsszel és a túlterjeszkedő uniós bürokrácia mind távolabb kerül tőle és a realitásoktól. Az egymást követő és az EU-t alapjaiban megrázó válságok hatására egyre jobban mélyülnek a belső, mindenekelőtt az észak–déli és a kelet–nyugati törésvonalak, a hagyományos elit elfáradását és túlélésre játszó tehetetlenségét megérző populisták pedig lassan már magának az európai integrációnak a létjogosultságát kérdőjelezik meg. Eközben a külső körülmények sem Európa malmára hajtják a vizet. Eleve gyengíti a versenyképességet, a globális kilátásokat, hogy a belső válság éppen a legrosszabb pillanatban, a világ átalakulása, az új pozíciókért folyó elkeseredett harc közepette érte és gyengíti az Európai Uniót. Eközben az arab világban uralkodó káosz, az Oroszország és a Nyugat között kiéleződött feszültség, de Donald Trump körvonalazódó politikájának globális hatásai is alapvetően Európán csattannak, miközben a kulcsországok választásai lényegében lehetetlenné teszik a gyors válaszokat.
Pedig ebben a helyzetben az alkalmazkodás hiánya, a reagálás lassúsága és mindenféle széthúzás megengedhetetlen, és csakis az Európai Uniónak mint önálló geopolitikai pólusnak a gyengüléséhez, végül megszűnéséhez vezethet. Érzik ezt az unió vezető politikusai is, és ha némi késlekedéssel, de azt legalább felismerték, hogy nagy a baj, és a további tétlenség visszavonhatatlan károkat okozhat az európai integrációnak. Konszenzus van nagyjából abban is, hogy mely területeken kellene gyorsítani. Ilyen mindenekelőtt a biztonság kérdése, a terrorizmus elleni küzdelem, a migráció és következményeinek a kezelése és a társadalmi kohézió erősítése. Az Európai Parlament javaslatcsomagja, legutóbb pedig az Európai Bizottság Jean-Claude Juncker által a 60. születésnap előestéjén vázolt forgatókönyvei jelzik annak a felismerésnek a tudatosulását, hogy a kihívásokkal immár szembe kell nézni, különben tényleg igazuk lehet a károgóknak, és összeomlik az Európai Unió. Ezt pedig a jelenlegi rendszer bírálói sem igazán akarják, hiszen a tagállamok között hét évtizede uralkodó békét mint értéket mindenki elismeri, és az is vonzó, hogy nemzeti határok nélkül utazhatunk, tanulhatunk és dolgozhatunk. A kérdés inkább az, hogy az Európára leselkedő veszélyek közepette miként lehet ezeket az értékeket megőrizni.
A törésvonalak mélységét látva Juncker öt pontjából átmenetileg legalábbis a többsebességes Európai Unió képe tűnik a leginkább reálisnak. Már csak azért is, mert egyrészről a föderális berendezkedés mélyítése most csak a belső feszültségeket növelné, másrészről pedig az EU a gyakorlatban már ma is többsebességes, hiszen nem minden tagország tagja például az euróövezetnek és Schengennek sem, a gazdasági különbségekről nem is beszélve. Ráadásul az unió motorja, Németország is belátta, hogy már az örökké kilógó britek nélkül sincsenek messze egy hullámhosszon a 27-ek. Erre egyébként a brexit mellett a görög adósságválság és a V4-ek migránskérdésben mutatott elutasító álláspontja döbbentette rá végleg Berlint, amelyet még inkább lépéskényszerbe hozott Trump szelektív Európa-politikája. Az egy az irány, más a tempó elv azt is jelzi, hogy egy mag, ha szűkebb körben is, de hatékonyabban működtetné az uniót. Míg ez az à la carte hozzáállás hosszú távon veszélyeket rejt magában, rövid távon állásfoglalásra késztetheti a vonakodókat. S lám, amíg például Orbán Viktornak akár meg is felelhet ez a kompromisszum, addig a másik hangos bíráló, Kaczynski nem akar az EU szabadabb, ám szegényebb perifériájára kerülni.
