Történt egyszer, hogy akaratlanul is kihallgattam néhány férfi kávéházi (na jó: kocsmai) beszélgetését. Nem volt nehéz dolgom, kapatosak voltak, és hangosak. Arról folyt a szó, ki mekkora összegű lottóötös megnyerése után érezné úgy, hogy az élete biztosítva van, csak egészség legyen, s a többit megveszi – ahogyan ezt állítólag egy Rothschild fiú hangoztatta valamikor. Röpködtek a milliárd forint feletti összegek, Bugatti Veyronok, Ferrarik, világ körüli luxusutak és villák kertjében rendezett úszómedencés házimurik. A társaság egyik tagja azonban feltűnően szótlan volt. Aztán, kihasználva az átmeneti csöndet, megszólalt: – Százmillió. Ennyi kellene. Ötvenből vennénk egy nagyobb lakást a feleségemmel közösen Budapesten, a maradékból meg két kicsit. Ezeket kiadnánk, és ebből befolyna annyi pénz havonta, hogy mindig legyen mögöttünk elegendő tartalék a munkahelyi fizetés mellett – mondta, és megtoldotta még azzal, így abban is biztos lehetne, hogy tud valami értékeset hagyni a gyerekeire. A többiek meghökkentek. Miért álmodozik valaki százmillióról és pláne munkahelyről, ha álmodozhat milliárdokról és karibi láblógatásról is?
Nem állíthatjuk, hogy az európai uniós források és egy felzárkózásra szoruló ország, illetve a lottónyeremény és egy család gazdálkodása között felállítható közvetlen párhuzam. De az biztos, hogy a rendelkezésre álló pénz elköltésének módja mindkét esetben stratégiai jelentőségű. Megfelelően átgondolt, felelős döntés kérdése, hogy átmeneti, pazarló felhőtlenség után visszacsúszást, vagy tartós jólétet, generációk számára biztosított, kiszámítható gyarapodást hoznak-e az elköltött forintok. Nos, úgy tűnik, a magyar döntéshozóknak eddig nem sikerült megfelelő hatékonysággal termővé tenniük az ideáramló forrásokat.
Egy a kormány megrendelésére készített tanulmány legalábbis azt mutatja, hogy a támogatások mellett is csak stagnálásra futotta hazánkban. A KPMG és a GKI Gazdaságkutató közös anyaga szerint 2006 és 2015 között a magyar gazdaság teljesítménye mindössze 4,6 százalékkal növekedett, uniós források nélkül azonban 1,8 százalékkal csökkent volna. Úgy áramlott be az országba 14 ezermilliárd, azaz fejenként 1,4 millió forint, hogy közben a lakosság fogyasztása 5 százalék feletti mértékben csökkent. A legmegdöbbentőbb adat a befektetésekhez kapcsolódik. E szerint a vizsgált időszakban az uniós pénzbeáramlás mellett is csupán 2,8 százalékkal nőttek a befektetések, enélkül viszont 31,3 százalék lett volna a visszaesés. Ijesztő.
Mondhatja azt a jelenlegi kormány, hogy az előző uniós pénzügyi ciklus még a baloldali kabinet idején kezdődött, így ők csak menet közben kapcsolódhattak be a források elosztásába. Azt is, hogy át kellett vacognunk egy világgazdasági válságot. Mindezek ellenére a második és a harmadik Orbán-kormány felelőssége is tetten érhető abban, hogy nem a megfelelő, hasznot hajtó beruházásokra mentek el pénzek, hanem elhibázott építkezésekre. Hosszan lehetne sorolni ezeket, elég, ha most csak a sajtóban megjelent legfrissebb esetekről emlékezünk meg: a vasúti közlekedés nélküli vasúti átrakóról Kistelek mellett és az ugyancsak ott felhúzott ipari parkról, amelyben nincsenek vállalkozások.
A következő három évben még érkeznek uniós források Magyarországra, utána viszont kérdéses, hogy kapunk-e akár egy eurócentet is. A most folyó ciklusban várható 12 ezermilliárd forintnyi fejlesztési forrás hasznos elköltése tehát kulcskérdés. Ehhez képest a kormánynak az a legfőbb gondja, hogy rekordsebességgel ossza ki a pénzt, nem törődve annak kockázatával, hogy így esetleg nem a jó, hanem a gyorsan beadott pályázatok nyernek majd. Pedig mindenképpen el kellene kerülni az előző ciklus kudarcát, különben úgy járunk, mint a lottónyertes győri házaspár, akiknek a kávézóját épp most rámolja ki az adóhivatal.
