Törökországban új korszak kezdődött – ezt hirdeti Recep Tayyip Erdogan államfő, és ebben alighanem egyetért vele az Európai Unió is. Kellett ugyan hozzá egy migrációs válság, a háború a szomszédban, számtalan terrortámadás, egy kudarcba fulladt puccskísérlet, az ellenzék elnyomása, a letaglózó kormánypárti médiafölény és a csalódás az Európai Unióban, de ha szűk többséggel is, mégiscsak győztek az igenek vasárnap. A demokrácia már csak ilyen ellentmondásos olykor: diktatúrát építget, vagy sem, a török nép 51,3 százaléka szereti a „Főnököt”, a „Szultánt”, aki azt ígéri, hogy újra naggyá teszi Törökországot. A maradék meg majd megszereti vagy megszokja. Rosszabb esetben kivándorol, esetleg tüntet kicsit, még rosszabban börtönbe is zárják.
Európának pedig tetszik, vagy sem, ezt a békát le kell nyelnie. A szavazással kapcsolatos kifogások hangoztatása mellett a jelek szerint ez meg is történik. Sőt, sokan, mint Sigmar Gabriel német külügyminiszter, talán még meg is könnyebbültek, hogy végre vége az egész török kampánynak. Nem jön több mérges, bajuszos politikus, aki stadionokat tölt meg, nem kell tovább hallgatni a nácizást meg a kettős mércét, és hogy ránk szabadítják a migránsok áradatát. Ezen is túl vagyunk, ráadásul öröm az ürömben, hogy tiszta vizet öntöttek a pohárba. Hogy közben kiderült, több százezer török él a „kapukon belül”, akiknek eszük ágában sincs integrálódni, és csak az erős kéz politikájában hisznek? Majd az is megoldódik! És hogy van ott egy másik 48 százalék, Törökország pedig távolabbra sodródott az Európai Uniótól, mint valaha? Csak vezetnék be a halálbüntetést, legalább nem kell őket (és magunkat) tovább hitegetni! Kit zavar az elnöki teljhatalom, ha most már tudhatjuk, hogy mivel kell számolni, kivel kell tárgyalni? És ha Erdogan nem is váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket, az unió legalább ismeri, mint a tenyerét.
Törökországban valóban új korszak kezdődött, de korántsem a referendummal. Már sokkal korábban elindult, és a népszavazás csak az utolsó pecsét volt, amely most hitelesítette az elnök gondosan felépített hatalmát. Mi több, személyi kultuszát. Hiszen ha Kemal Atatürk képe lóg is még az épületekről, ez a Törökország már régóta Erdogan Törökországa. És nem csak 51,3 százalékban. A népszavazással Erdogan az utolsó béklyót is lerázta magáról, amely belföldön még megkötötte a kezét, de megszabadult attól a gyeplőtől is, amelyet az Európai Unió próbált ráhúzni. Ha Ankara és Brüsszel egy ideig mást is mond még, Törökország a referendummal Európától is – talán végső – búcsút vett.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy Erdogan jó – egyeseknek példamutató – munkát végzett. Az egyszerre vallásos és hazafias húrok pengetésével, a külföldi ellenségkép gyártásával és a török nagyság ígéretével minden politikai erőt a saját pályáján előz. Az ellenzék már nem tényező, aki viszont mégis ugrálni mer, könnyen a börtönben találhatja magát. Belső politikai ellenfeleivel már régen leszámolt, a túl nagyra növő Ahmet Davutoglu korábbi kormányfő is inkább önként kötötte nyakára a selyemzsinórt, ahogy a jelenlegi miniszterelnök, Binali Yildirim is örvendezett, hogy a népszavazással jóváhagyott alkotmánymódosítással megszűnik a tisztsége. Még a kudarcba fulladt tavaly nyári puccskísérlet is kapóra jött, hiszen annak ürügyén le lehetett számolni az elnök vélt vagy valós ellenfeleivel, Fethullah Gülen állítólagos hálózatával az államapparátusban és a hadseregben. Mindez pedig ékes bizonyítékául szolgált, hogy külföldről szőnek összeesküvést a törökök ellen. És hogy ezt mindenki el is higgye, teljes tűzerővel dolgozik a kormány által bekebelezett média.
Ismerős a recept? Törökországban már egyetemet neveztek el Recep Tayyip Erdoganról, és mozifilmet forgathattak életéről. Van még hová süllyedniük az illiberális demokráciáknak.
