A francia elnökválasztás első fordulója megerősítette, amit a holland parlamenti választások után még csak sejtettünk: Európa nyugati felében kifújt a tömegek lázadása, vége a populizmus előretörésének. Nem akkor lett vége, amikor Emmanuel Macron hívei eksztázisban törtek ki a politikus győzelmét megelőlegező exit pollok láttán. Pont ott és akkor lett vége, amikor a harmadik helyre szorult konzervatív Francois Fillon bejelentette, ellen kell állni a szélsőségességnek, és bizony tetszik, nem tetszik, be kell állni a kormányképes mérsékelt erő mögé. Elképesztő fordulat ez. Hogy lehet az, hogy a nagy ellenfél egy mozdulattal befarol a Rothschild-bankban kupálódott, a szocialisták köpönyegéből előbújt karrierpolitikus mögé? Hogy lehet az, hogy Fillon ezzel vállalja választói jelentős részének elfordulását, akik majd bosszúból nyilván Marine Le Penre szavaznak? A választások másnapján ugyan bejelentette, nem ő fogja vezetni a jobboldalt a közelgő parlamenti választásokon, de ki tudja, mit hoz a jövő? Főleg, ha majd Macron sem lesz képes beváltani a kampányban tett ígéreteit, köztük minimálprogramként Franciaország újjáépítését, a gazdasági mutatók űrbe lövését, a fiatal tehetségek esélyhez juttatását, a munkanélküliség felszámolását. Mindazt, amit pont az a kormány volt képtelen végrehajtani, amelyben 2016-ig miniszteri tisztséget vállalt. Fillon megfutamodott vagy árulóvá vált volna? Nem. Azért nem, mert felelős európai politikusként átlátta, amit sokan mások is: Európa rettenetesen nagy bajban van, és hogy a kiutat mutató döntések nem Brüsszelben, hanem a tagállamok fővárosaiban születnek. Csak hogy az „egy a tábor” is értse: ami most történt, az illiberalizmus nagy csatavesztése.
Franciaország nemzeti konszenzussal a politikai közepet, a megfontolt továbbhaladást választotta, ami az EU-nak a lehető legjobb hír, Orbán Viktornak viszont annyira nem. Ironikus, hogy a Le Pen és Jean-Luc Mélenchon által meghatározott széljobb-szélbal tengelyen zajló elitellenes lázadás lángját épp egy konzervatív politikus, Fillon vette kisebbre bölcs döntésével. Nemhiába hajbókolt mélyeket az elsők között Jean-Claude Juncker, akit persze könnyen el lehetett képzelni, ahogy percenként, remegve frissíti okostelefonját, vajon mikor bukkan fel Le Pen neve a listák élén.
A jelek szerint tehát Emmanuel Macron lesz az ötödik köztársaság következő elnöke, ha csak valami egészen elképesztő fordulat nem történik két hét alatt. Viszont mi van azokkal az elégedetlenekkel, akiket Le Pen és a posztmodern marxisták sztárja, Mélenchon képvisel? A rendszerkritikusok aránya a választókorú lakosság negyven (!) százaléka, egy elitellenes szószóló sem ért el még ilyen jó hadállásokat a francia nagypolitikában. A Macron által vállalt, szépen csillogó ígéreteket az ő táboruk számára is be kell váltani; akiket ha sok nem is, egyvalami biztosan egyben tart, mégpedig az, hogy egyformán gyűlölnek mindent, ami a globalizmust, a liberális piacgazdaságot eszükbe juttatja.
Ami a francia választás Magyarországra és Közép-Európára nézve legaggasztóbb jele, az az, hogy Macron győzelmével fel kell szállni a kétsebességes Európa valamelyik járatára. A francia kampányvihar közepette ugyanis Versailles-ban csendben találkozott az olasz, a francia elnök, a német kancellár és a spanyol kormányfő, és lényegében döntöttek a mag-Európáról, mindenféle uniós felhatalmazás nélkül. Jelenlegi európai megítélésünket tekintve nem kérdés, melyik vonat lenne a mi járatunk. És ha Angela Merkel újra bizalmat kap ősszel a német választóktól, Macron és ő együtt nyomják meg az Európa újraindítása gombot. Minden felmérés Macron győzelmét vetíti előre, aki nyáron kétharmados felhatalmazással láthat munkához. Őszig van még tehát gondolkodási idő, addig legalább tónusaiban át kellene festeni a Brüsszel-megállító plakátokat.
