Sajnos nem áprilisi tréfa, hogy az Orbán-kormány a napokban elkezdte kipostázni az újabb nemzeti konzultációs kérdőíveket. Most ne is ejtsünk szót arról, hogy ez az ország talán már túljutott azon, hogy rendszeresen százmilliókat – sőt lapunk értesülése szerint ezúttal csaknem bruttó 1,2 milliárd forintot – költsön „intenzív tájékoztató tevékenységnek” nevezett egyszerű propagandára. A most felvetett témák közül azonban a gazdasági jellegűek a szokottnál is értelmetlenebbek.
Így ismét meg kellene védeni magunkat, valamint a rezsi, az adók és a bérek szabályozását Brüsszeltől, mert az európai bürokraták több területen is jogokat akarnak elvonni a tagállamoktól. Tehát „állítsuk meg Brüsszelt!”. Ám a kormány ezúttal olyan kérdésekben kéri a véleményünket, amelyek nem is léteznek, vagy ha igen, Magyarországra talán soha nem vonatkoznak majd. Állítása szerint az alacsony rezsi megtartása miatt harcol az Európai Unióval, pedig semmi szükség erre, hiszen Brüsszelnek nem áll szándékában támadni. Az ostorozott bizottsági tervezet csak arról szól, hogy öt év múlva ne lehessen szabályozott áron szolgáltatni az elektromos áramot a fogyasztóknak, hanem ebben inkább a piac döntsön. Ez azonban nem egyenlő a rezsicsökkentés betiltásával, sőt a javaslat épp azt szeretné elérni, hogy a valóságtól elrugaszkodott hatósági árakat a tényleges költségeken alapuló energiatarifák váltsák fel az Európai Unióban. Az új Moszkvának kikiáltott Brüsszel tehát épp a magyar állampolgár érdekét képviseli a kormánnyal szemben: tavaly ugyanis nálunk drágább volt a hatósági áras rezsi, mint a piaci ár, ami felé az EU közelíteni akarna. Másképpen megfogalmazva: ha ezt a szabályozást most vezetnék be hazánkban, egyből 20-30 százalékkal lehetne lefaragni a lakossági energiaárakat. Az áram és a földgáz beszerzési ára ugyanis zuhant az elmúlt két évben, ezt azonban „nem adta tovább” a kormány, noha bőven lett volna rá lehetősége. Hogy miért nem tette, ki tudja: talán a 2018-as választásokra spórol a 2013-ban valóban csodafegyverként forgatott rezsicsökkentéssel.
De hasonlóképpen vitatható az az állítás, hogy Brüsszel el akarja vonni a magyar kormánytól azt a jogot, hogy olyan adót vessen ki, amilyet csak akar. Valójában csak az vetődött fel, hogy valamilyen alapon egységesítenék a társaságiadó-alap számításának módját, de ez nem érinti azt, hogy hány százalékos kulcsot szabhat meg egy-egy kormány. Az állampolgárok rettegésbe hajszolásának már csak azért sincs különösebb értelme, mert a ma még kiforratlan javaslatcsomagot – ha egyszer elfogadják – csak az eurózóna államaiban vezetnék be. Ugyanígy nem lesz kötelező átvenni a munkahelyvédelmi támogatások esetleges uniós szabályozását sem.
Kár, hogy a kormány ennyi energiát pazarol a szélmalomharcra, mert ezzel az erővel akár támogathatna is olyan ügyeket, amelyek a hosszú távú rezsicsökkentést szolgálják. De épp az ellenkezőjét teszi. Részben brüsszeli pénzből – amelyet nem kell visszafizetni – lehetett volna indítani egy nagyszabású, a korszerűtlen családi házak felújítását célzó programot, ám Lázár János kancelláriaminiszter ezt megtorpedózta. Valamiért a megújuló energia sem kedves a kormány szívének: szélerőművet már jó ideje nem lehet építeni, néhány hete pedig kitalálták a napelemadót. Ez utóbbi mértéke ma még nulla százalék, de ha felemelik, épp azokat a családokat fogja sújtani, amelyek az energiával való takarékosság és a környezet óvása érdekében szolárrendszereket telepítenének.
A konzultáció ürügyén is marad tehát a régi lemez: a kormány kedvenc játszóterén hősködik, amire vevők az éppen aktuális ellenségre mindig fenekedők, hiszen továbbra is mindenki minket akar megsemmisíteni. Ám miközben mi jól elvagyunk a homokozóban, szakemberek sora – köztük lapunk hasábjain Csaba László közgazdász – figyelmeztet: a világ elszáguld mellettünk.
