De hasonlóképpen vitatható az az állítás, hogy Brüsszel el akarja vonni a magyar kormánytól azt a jogot, hogy olyan adót vessen ki, amilyet csak akar. Valójában csak az vetődött fel, hogy valamilyen alapon egységesítenék a társaságiadó-alap számításának módját, de ez nem érinti azt, hogy hány százalékos kulcsot szabhat meg egy-egy kormány. Az állampolgárok rettegésbe hajszolásának már csak azért sincs különösebb értelme, mert a ma még kiforratlan javaslatcsomagot – ha egyszer elfogadják – csak az eurózóna államaiban vezetnék be. Ugyanígy nem lesz kötelező átvenni a munkahelyvédelmi támogatások esetleges uniós szabályozását sem.
Kár, hogy a kormány ennyi energiát pazarol a szélmalomharcra, mert ezzel az erővel akár támogathatna is olyan ügyeket, amelyek a hosszú távú rezsicsökkentést szolgálják. De épp az ellenkezőjét teszi. Részben brüsszeli pénzből – amelyet nem kell visszafizetni – lehetett volna indítani egy nagyszabású, a korszerűtlen családi házak felújítását célzó programot, ám Lázár János kancelláriaminiszter ezt megtorpedózta. Valamiért a megújuló energia sem kedves a kormány szívének: szélerőművet már jó ideje nem lehet építeni, néhány hete pedig kitalálták a napelemadót. Ez utóbbi mértéke ma még nulla százalék, de ha felemelik, épp azokat a családokat fogja sújtani, amelyek az energiával való takarékosság és a környezet óvása érdekében szolárrendszereket telepítenének.
A konzultáció ürügyén is marad tehát a régi lemez: a kormány kedvenc játszóterén hősködik, amire vevők az éppen aktuális ellenségre mindig fenekedők, hiszen továbbra is mindenki minket akar megsemmisíteni. Ám miközben mi jól elvagyunk a homokozóban, szakemberek sora – köztük lapunk hasábjain Csaba László közgazdász – figyelmeztet: a világ elszáguld mellettünk.
