Tüntike és a bukszák

A cím talán gyermekeknek szóló tanmesét sejtet, de sajnos nem sok mesébe illő fordulat akad ebben a történetben.

A cím talán gyermekeknek szóló tanmesét sejtet, de sajnos nem sok mesébe illő fordulat akad ebben a történetben. Hacsak az nem, hogy egyszerre lehetséges: csupán lézengenek a tüntetők a pesti utcán, és közben már-már az alkotmányos rendet fenyegeti a felhergelt tömeg. Ráadásul ezeket a totálisan ellentétes valóságértelmezéseket ezúttal nem a kormánypárti és az ellenzéki sajtó állítja elő, illetve szegezi egymásnak, hanem megoldja a kormánypárti egyedül. A szigorúan ellenőrzött médiából ugyanis egyfelől azt hallhattuk, hogy a lex CEU, valamint az egyéb küszöbön álló lexek ellen tiltakozók jóval kevesebben vannak a vártnál – mégis mit vártak, kérdezhetnénk, a fél országot? –, és amúgy is csak buliznak, tüntikéznek. Másfelől viszont megtudhattuk azt is, hogy a külföldiül beszélő Soros-legényeket repülővel szállítják, és ez már egyáltalán nem játék, mert azok törni-zúzni-gyújtogatni, rendőrt verni, kormányt dönteni készülnek.

Most akkor tüntike vagy gyújtogatás? Lézengők vagy lázongók? Hol itt az igazság? – tehetjük fel a kérdést, bízván abban, hogy az ellenzékhez fordulva választ kapunk rá. De sajnos ettől sem lesz egyszerűbb a dolgunk. Mert lassan ott tartunk, hogy Magyarországon az ellenzékiekben az a közös, hogy egyikük sem tudja annyira utálni a kormányt, mint a másik ellenzékit. Félreértés ne essék, a Soros-tavasz olyanokat is szép számmal az utcára csábított, akik nem pártszemüvegen keresztül nézik a világot, csak egyszerűen végtelenül elegük van a kormányzati erőpolitikából. A hirtelen jött moszkvai tél azonban megrostálta a sorokat, akik pedig maradtak, azok leginkább mintha egymással lennének elfoglalva. Már ha maradt valaki egyáltalán – hiszen csak azért nem tudhattuk meg, kik nem mentek volna el az LMP orosz nagykövetség elé szervezett demonstrációjára (egyes, úgymond vállalhatatlan felszólalók okán), mert a rossz idő miatt végül nem ment el senki. Akik a választások bojkottját szorgalmazzák, biztosan azt is tudják, miért jobb a megmozdulásnál a meg nem mozdulás. Aki meg tüntetést szervez, ezentúl jelöljön ki esőnapot.

S akkor mégis ki tesz igazságot azok között, akik a kormánysajtófotókon láthatatlan tüntetőktől féltik a hazát, és azok között, akik a vezénylő tábornok ellen indultak, de „Tél tábornok” rövid úton hazakergette őket? Hát Kósa Lajos. Nem, ezúttal nem viccelünk. A Fidesz frakcióvezetője keddi parlamenti felszólalásában arról beszélt, hogy Brüsszel (no megállj csak!) a villamos energia árát uniós szinten kívánja meghatározni. Az ellenzéket pedig arra intette, lehet ugyan mindenféle utcai tiltakozásokat támogatni, az áram árának emelkedése azonban „minden egyes díjfizető bukszáját drámaian fogja érinteni”. S ebből a perspektívából nézve tényleg tökéletesen mindegy, hányan (nem) tüntetnek az amerikai egyetem vagy az orosz követség előtt. A Fidesz már régóta nem azoknak politizál, akik olyan elvont eszmékért hevülnek, amikkel fűteni sem lehet. Hanem a díjfizetőknek, akiknek valóban drámai fenyegetést jelent, ha nő a rezsi vagy nem csökken az alapélelmiszerek ára. Akik egzisztenciális szorításban élik a mindennapjaikat, így nem kunszt őket kék plakátokkal vagy sárga csekkekkel rémisztgetni.

Valóban ez a két Magyarország lenne? A tüntikézőké és a bukszájukkal szavazóké? A meccset pedig úgyis az nyeri, aki az utóbbi, népesebb csoportot az előbbi ellen tudja hergelni? Szomorú volna, ha ebben állna a posztpolgári igazság. Az, hogy a rezsiharcnak kitett szavazók ma is sokan vannak és elegen, nem valami nagy győzelem. Az országnak legalábbis biztosan nem. Ahogy az sem, ha a tüntikézők megunják, és nem hazamennek, hanem külföldre. Sokan vagyunk, akik szívesen elcserélnénk ezt a két Magyarországot egy élhetőre – mind szellemi, mind fizikai értelemben. Azt persze nem ez a kormány fogja megteremteni. De ahogy elnézzük, nem is ez az ellenzék.