Bár a kabinet csak a mai napon terjeszti a Tisztelt Ház elé a 2018-as költségvetési törvény javaslatát, már hetek óta arról megy a vita, hogy a büdzsé választási lesz-e – tudniillik alig egy év múlva ismét voksolhatunk –, vagy pusztán arról van szó, az elmúlt években elért gazdasági eredményeket a társadalom mind szélesebb köre élvezheti végre. Utóbbi nézetet hangoztatják nem meglepő módon a kormány tagjai, miközben gazdasági elemzők sora, de még a Költségvetési Tanács tagjai (Domokos László, Kovács Árpád és Matolcsy György) is a kockázatokra figyelmeztetnek. A polémia még eltart egy darabig, így lesz rá mód később visszatérni. A kincstári kommunikáció szerencsére más fogódzót is ad, mégpedig azt, hogy a jövő évi a munkából élők költségvetése lesz, ami így, a munka ünnepének másnapján mindenképp jó hírnek tekinthető. De lássuk a terveket: 8,8 százalékos átlagos bruttó bérnövekedés várható, a minimálbér és a garantált bérminimum 8-12 százalékkal emelkedhet, míg 5-6 százalékkal – területenként több száz milliárd forinttal – több juthat az egészségügyre, az oktatásra, a kultúrára és a közbiztonságra. Mindeközben lesz adócsökkentés és több más tétel is kiesik, így 3 százalékos jövő évi hiánnyal számol a büdzsé. Épp ez utóbbi szám kapcsán figyelmeztetnek arra a kritikusok, hogy komoly a kockázat: ha ugyanis néhány tizeddel megugrik a deficit, úgy Brüsszel azonnal ránk száll, és borulhat minden.
Jogos a kérdés: véletlen-e, hogy a választások közeledtével jön el az ideje a közérzetjavító intézkedéseknek, ha már – legalábbis a makroadatok szintjén – évek óta hasít a gazdaságunk? Valóban nagy eredmény-e, hogy huszonhét évvel a rendszerváltás, és hét évvel a legutóbbi kormányváltás után csak súlyos költségvetési kockázatok vállalása mellett sikerül hangulatjavító intézkedéseket hozni úgy a versenyszféra, mint az állami szektor dolgozói (mínusz közmunkások) számára? A válasz a makroadatoknál keresendő, ezek ugyan mutatósak, de önmagukban nem sokat árulnak el az ország tényleges gazdasági helyzetéről. Az idei évre várt 3 és a jövő évre prognosztizált 4 százalék körüli GDP-növekedés ugyan jól mutat, ám kormányokon átívelő erőfeszítések révén sikerült egy olyan gazdasági modellt összehozni, amelyben ezek az eredmények – legalábbis hazánkban – minimális hozadékot jelentenek. A nemzeti össztermék javát ugyanis azok a multinacionális cégek adják – és viszik el –, amelyek óriási állami támogatások és adókedvezmények fejében pusztán összeszerelési munkákat végeztetnek, s a közjóhoz legfőképp csak az olcsó munkaerő foglalkoztatásán és a jövedelemadón keresztül járulnak hozzá.
Mindeközben a hazánkba érkező uniós ezermilliárdok érdemben alig javították a munkahelyek 70 százalékát biztosító és a legtöbb adót befizető kis- és közepes vállalkozások versenyképességét. Magasabb hozzáadott érték, technológiai és tudásfejlesztés, javuló termelékenység nélkül pedig legalábbis ingatag alapokon nyugszik és aligha lehet hosszú távú a kikényszerített bérfelzárkóztatás.
A második világháború utáni Marshall-terv keretében Ausztria mai áron számolva körülbelül 8 milliárd dollárnak, vagyis 2320 milliárd forintnak megfelelő összeget kapott, amiből sikerült megteremteni a ma már a legerősebbek közé sorolható európai nemzetgazdaság alapjait. Hazánk 2004 és 2013 között hétezer, 2014 és 2020 között pedig további nagyjából 9 ezer milliárd forint uniós támogatást hívhat le. A világgazdasági fórum tavalyi versenyképességi rangsorában sikerült a 69. helyre visszaesni, ami eddig a leggyengébb eredmény. Leszereplésünk fő okai: a burjánzó korrupció, az intézményrendszer hiányosságai és a gyenge innovációs képesség. Nem lepődünk meg, ha ezen problémák felszámolására, és így a versenyképesség növelése érdekében tett lépésekre nem látunk forrást a ’18-as büdzsében. Ennek oka azonban nem Brüsszel, a civilek vagy Soros György. Hanem – a legjobb esetben is – a tehetségtelenség.
