Franciaországban kitört a forradalom. Vasárnap a választók 66 százaléka olyan jelöltre, Emmanuel Macronra szavazott az elnökválasztáson, aki szemben áll az eddigi politikai elittel, En Marche! nevű mozgalmát alig több mint egy éve alapította, tapasztalata – bár két éven át dolgozott elődje, Francois Hollande alatt gazdasági miniszterként – viszonylag csekély. Tavaly júniusban a franciák 52 százaléka kívánta lemondását a tárcavezetői posztról, augusztusban távozott, majd novemberben jelentette be, hogy indul az elnökségért. Korábban befektetési bankárként dolgozott, rövid politikusi pályafutása során sikerült több társadalmi réteget is vérig sértenie. Egy vitában azt üzente a panaszkodó munkásoknak, hogy ha valaki öltönyt szeretne viselni, nem kell mást tennie, mint dolgozni; egyik kritikusa szerint pedig „még életében nem látott élő proletárt”. Bár mozgalmát szociálliberálisnak nevezik, maga Macron tipikusan a Franciaországban korábban nem túl népszerű liberalizmus híve. Mindezek ellenére 1958 óta neki sikerült először eliten kívülről megszereznie a köztársaság legfontosabb posztját.
Ez voltaképpen még illeszkedik is az Orbán Viktor által tavaly év végén meghirdetett „lázadás éve” elméletbe: Macron majdnem annyira elitidegen figura, mint Marine Le Pen. Igaz, legyőzött vetélytársával szemben szélsőségesen EU-párti – az unió erősítése kampánya egyik fő jelszava volt. Ez viszont már egyáltalán nem illeszkedik a magyar kormányfő által vizionált irányvonalba.
Orbán Viktor a brexit, majd Donald Trump győzelme által táplált elit- és EU-ellenes reményei szertefoszlani látszanak. Decemberben Ausztriában a zöldek jelöltje, Alexander van der Bellen utasította maga mögé a szabadságpárti Norbert Hofert, márciusban az addigi kormányfő, Mark Rutte simán legyőzte az EU- és iszlámellenes Geert Wilderst, most pedig itt van Macron győzelme. (És a szeptemberi német választáson már nem is az a kérdés, a szélsőjobboldal meg tudja-e szorongatni Angela Merkelt, hanem hogy a Martin Schulz vezette szocdemek vagy a gyakran lesajnálóan Merkel muttiként emlegetett mostani kancellár győz-e.) Persze ezek a diadalok árnyaltabban kezelendők, mint a „populisták kontra kedves mérsékeltek” csatája, ám az tény, hogy az EU-szkeptikusokat minden esetben Európa-párti alakulatok verték meg, ráadásul több esetben olyan országokban, amelyekben már történtek terrortámadások, és ahol a bevándorlók integrációja súlyos problémát jelent. Egyes értelmezések szerint ez csak a kezdet, és az elit elleni lázadás folytatódni, fokozódni fog. Ha így van is – azért akadnak bőven ellenérvek –, a jelen és a közeljövő tendenciái jól láthatók: Európa legerősebb országai a brexit okozta sokk után összezárnak, és eszük ágában sincs továbbvinni a britek által megkezdett folyamatot.
Sokan örvendeznek a fejlemények láttán, mondván, Orbán Viktor milyen nagyot tévedett. Ám örvendezni nem érdemes. Egyfelől azért, mert, mint nemrég Török Gábor lapunkban közölt interjújában mondta, a kormányfő változási képessége fantasztikus. Ha úgy alakul, alighanem pillanatok alatt képes akár Európa-párti politikussá alakulni. (Erre utalt egy múlt heti kijelentése, amikor, miután egy felmérésből kiderült, hogy a magyarok a korábbinál is inkább EU-pártiak, azt találta mondani, ez a magyar kormány munkájának eredménye is.) Másfelől: az EU-n belüli mostani folyamatok már nemcsak Orbán, hanem az egész ország számára rendkívül aggasztók. Míg mi önfeledten vívjuk Brüsszel elleni harcainkat, maga Brüsszel, úgy tűnik, előbb-utóbb teljesen lemond rólunk. Emmanuel Macron nyíltan beszélt megválasztása előtt a többsebességes Európa koncepciójának felelevenítéséről. Értsd: aki akar, megy a gazdag és befolyásos magországokkal, vállalva Európa fő irányelveit és nem utolsósorban az oroszokkal szembeni politikáját, aki akar, az viszont jó időre a kontinens hátsó udvarában találhatja magát.
És ez leginkább nem Orbán Viktornak, hanem nekünk, magyaroknak fog fájni.
