Rögvest az elején menjünk elébe annak a szokásos fideszes panelnek, miszerint minden kívülről érkező bírálat Magyarország, a „magyar emberek” ellen irányul. A valóság az, hogy a kritika célkeresztjében kizárólag Orbán Viktor és kormánya áll, ez a helyzet az Európai Parlament többségének tegnapi döntésével is, amelynek nyomán a testület megkezdi a sokat emlegetett 7. cikk bevetéséhez szükséges eljárást. Az viszont sajnos igaz, hogy az arrogáns és korrupt politikának közvetve és közvetlenül is Magyarország és a magyar emberek sokasága látja kárát – még ha a Fidesz erejét adó, pillanatnyilag egy tömbnek tűnő másfél-két milliós tábor ezt nem is látja be.
A valódi szankciók esetleges bevezetéséig még hosszú az út, de a lépés így is kemény és egyértelmű. Az is üzenetértékű, hogy a kormány megregulázását célzó döntést baloldali és liberális képviselők mellett sok néppárti is támogatta. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, ezek a bizonyos európai bal- és liberális képviselők – olykor mások is – nemegyszer tettek már tanúbizonyságot tájékozatlanságukról vagy identitásválságukról. Ám ennek a mostani döntésnek a hátterében sokkal súlyosabb ügyek húzódnak, mintsem hogy magyarázataként Soros állítólagos ármánykodásait vagy a brüsszeli–strasbourgi intézményrendszer hibáit reálisan előhúzhatnánk.
Az okok, melyek miatt a tegnapi döntés megszületett, nem az EU többi országát, hanem minket, magyarokat sújtanak leginkább. Így abban nyugodtan egy platformra kerülhetünk az EP többségével, hogy ezeket az Orbán-kormány ténykedését kísérő káros folyamatokat meg kell állítani! Miről is van szó? A szavazáshoz az utolsó lökést a lex CEU, a civilek ellehetetlenítése és a migránsokkal való bánásmód adta meg – ez önmagában sem jelentéktelen problémahalmaz –, a baj azonban ennél is mélyebb és sokrétűbb. A határozat is leszögezi, hogy Magyarországon rendszerszintű fenyegetés éri a jogállamiságot a korrupció mértéke és a demokratikus intézményrendszer leépítése miatt. Azon a Magyarországon, ahol a miniszterelnök közvetlen környezete tarol rendre olyan közbeszerzéseken, nyerhet el olyan beruházásokat, amelyeknek forrása éppen az Európai Unió. A kormány úgy folytat állandó politikai hadjáratot Brüsszel ellen, hogy közben kockás papíron levezethető tény: növekedésünk fő bázisa, gazdaságunk motorja is éppen az unió.
Ennek fényében nem meglepő, ha a magyar kormánnyal szembeni bírálatok közé szubjektív elemek is kerülnek, elvégre melyik közösség szeretné, hogy miközben pénzzel tömi ki egyik tagját, az minden adandó alkalmat megragadjon lejáratására? Értsük meg, a magyar gazdaság szinte minden szálon az európaihoz, mindenekelőtt a némethez kapcsolódik; ha az EU-nak jól megy, az nekünk is kedvez, ha rosszul, akkor a mi gazdaságunk is gyengül. Kicsi és a külső hatásoknak erősen kitett ország vagyunk, ez nem örömteli jelenség, hanem adottság. A mindent átszövő korrupció elképesztő gát a gazdaságban; az a kitétel, hogy az EU ezt a kérdést is vizsgálni akarja, mindennél jobban fájhat Orbánéknak, s nehezebben is lerázható ügy, mint a CEU-é.
Tegyük hozzá, egy olyan Orbán Viktornak csapott oda most az EP, aki legutóbbi pekingi útján arról beszélt, hogy a világ egy tekintélyes részének elege lett az emberi jogokat hangoztató nyugati kioktatásból. Ne feledjük, mindezt egy kínai, orosz, török dominanciájú üzleti rendezvényen mondta. A magyar emberek vajon valóban azt akarják Európa közepén, hogy az említett országokban bevett emberi jogi gyakorlat gyűrűzzön be hazánkba? Azt, hogy a szólásszabadság, a civil lét, az oktatás szorongatása után a munkavállalói jogok is a keleti normákhoz igazodjanak? (Lásd a rabszolgatörvény meglebegtetett terve )
Érték- és érdekválasztáshoz jutottunk, el kell döntenünk, hogy minden előnye és hátránya ismeretében az európai vagy az orbáni út-e a követendő. Előbbi és utóbbi egyre kevésbé egyeztethető össze.
