A nyugdíjemeléshez a fizetések emelésén keresztül vezet az út. Ez olyan egyértelmű, hogy magyarázni nem is kell. Jóval nehezebb kérdés ugyanakkor, milyen út vezet a fizetések emeléséhez. Tartok tőle, nálunk ez az út nemhogy leaszfaltozva nincs, de még a nyomvonalát sem jelölték ki pontosan.
Nyugdíjügyben emlékezetes alakítást láthattunk a hét végén a miniszterelnöktől, amikor egy gondosan megszervezett spontán találkozó keretében felkereste az egykor önálló falu, a ma Csengersimához tartozó településrész, Nagygéc egyik lakóját a hat közül. Bözsi néni amolyan mindenki Bözsi nénije típusú, rokonszenves idős hölgy, portája gondosan rendben van tartva. Jószágot is nevel, ahogyan ez a korábbi időkben magától értetődő volt vidéken mindenütt. A feltehetően egyedül élő özvegyasszony örült Orbán Viktor vizitálásának, a virágcsokrot is megköszönte. Mint mondta, ő leginkább azt szeretné, ha minden évben lenne „miniszterelnök-választás”, mert olyankor egy kicsit mindig emelkedik a nyugdíj, és ennek okán ő nem is szavazna soha másra, mint a látogatójára. Mert – ellentétben egy korábbi kollégájával – ő nem elvesz, hanem ad. És a miniszterelnök beleállt abba, hogy bizony ő adja, és ő is emeli itt a nyugdíjakat. „Küldtem ilyen utalványt is”, mondta, majd ígéretet tett rá, hogy az „év végén, ha úgy vannak a számok, akkor emelek megint”. Mármint nyugdíjat – így, egyes szám első személyben.
Nagygéc már önálló település korában sem tartozott a legszerencsésebb fejlődésű magyar falvak közé. A trianoni határ elvágta a csupán tíz kilométerre található, egykor a megye székhelyeként szolgáló Szatmárnémetitől, egyben a szerves fejlődés lehetőségétől, az 1970-es nagy árvíz pedig végképp megpecsételte a sorsát. A Szamos elmosta az akkor is csak mintegy nyolcszáz fős falu házainak zömét, az újjáépítést pedig nem engedélyezték az árvízveszély miatt. A lakók kevés kivételtől eltekintve szétszóródtak a környék egyéb településeire, városaiba. Nekik állít emléket a 2014-ben átadott látogatóközpont és a felújított református templom, amely a hangzatos „a magyar megmaradás temploma” nevet viseli. A szocializmus hazai „falurombolásának” emlékhelye több mint ötszázmillió forintba került, a pénzt uniós forrásból teremtették elő. Egy olyan településre került ez az összeg, ahol vezetékes víz nincs, gáz nincs, buszjárat nincs, és úgy általában véve semmi sincs, ami az életet élhetővé teszi. Bözsi néni maga is csak az egyik szobát fűti télvíz idején, mert nagyon drága a fa.
Minden együttérzésünk megilleti azokat, akiknek a mai napig fáj az otthonuk elvesztése, falujuk pusztulása. Sorsukat az emlékezetünkben kell tartanunk, de a helyzet az, hogy a nagygéci építkezés azt példázza, az ország felzárkózását szolgáló pénzeket sokkal okosabban kellene elkölteni – az egykori károsultak érdekében is. A tét egyebek mellett pont az időskorúak nyugdíja. Amelyet legkevésbé sem a miniszterelnök ad, hanem azok teremtik elő, akik még aktívak, és a fizetésük tekintélyes részét teszik be járulék formájában a közösbe. Evidens, hogy minél többen dolgoznak és minél többet keresnek az emberek Magyarországon, annál többet lehet nyugdíjakra fordítani. E hasábokon számos szó esett már arról, hogy az európai uniós források mekkora lehetőséget jelentenek a magyar gazdaság számára – ha azokat okosan használjuk fel. A kormány deklarált célja, hogy a 2020-ban véget érő pénzügyi ciklus forrásainak zömét ne a nagygécihez hasonló látványberuházásokra költsék, mint korábban, hanem a termelő szektorba, a valódi gazdaságba fektessék be. Úgy legyen. Még akkor is, ha ennek lesz egy kis politikai mellékhatása, hogy tudniillik olyan folyamatokat indíthat el, amelyek két kampányidőszak között is természetessé teszik a nyugdíjak kiszámítható emelését, függetlenül attól, éppen ki a miniszterelnök, s hogy ő éppen akar-e „adni”, vagy nem akar. De ennyit igazán megérne a dolog.
