Ami a hétvégén Pekingben, a magyar miniszterelnök részvételével megrendezett találkozón történt, egy új korszak mérföldköve. Közel harminc, többségében a világ keleti feléhez tartozó vezető gyűlt össze, hogy a Kína által kezdeményezett Egy övezet, egy út stratégiáról gondolkozzanak. Az egyszerűség kedvéért csak OBOR-ként (One Belt, One Road) emlegetett program még nem teljesen kiforrott. A 2013-ban meghirdetett stratégia célja, hogy az eurázsiai térség államait – főként kínai hitelből – infrastrukturális beruházásokkal, pénzügyi intézményrendszer kiépítésével szorosabb gazdasági és kereskedelmi együttműködésre ösztönözzék. Ha az OBOR megvalósul, legnagyobb nyertese Kína lesz: miközben a partnerállamoknak nyújtott hiteleik kamatoznak, az azokból épült úthálózat kínai cégeknek biztosít megrendeléseket, s olcsóbbá és gyorsabbá teszi az áruik és szolgáltatásaik nyugatra irányuló exportját.
Volt már ehhez hasonló a történelemben, legutóbb nem is olyan rég. 1989 novemberében Washingtonban ültek össze kutatók, politikusok, az IMF és a Világbank vezetői, hogy kidolgozzák a neoliberális közgazdaságtan mint egyetemes gazdaságpolitika szerkezetét. Ez később washingtoni konszenzus néven vonult be a történelembe. A latin-amerikai, illetve a rendszerváltozás küszöbén álló kelet-közép-európai országoktól elvárt gazdaságpolitikai programban teljesedett ki a második világháború lezárása óta épített, nyugati világrend. Ahogyan aztán Kína erősödött, a washingtoni konszenzus univerzális pozíciója úgy gyengült meg. 2004-ben a Kissinger Associates elemzőcég igazgatója, Joshua Cooper Romeo alkotta meg a pekingi konszenzus fogalmát, s jóslatai beigazolódni látszanak. A 2008-as gazdasági világválság alapjaiban rengette meg a washingtoni konszenzus rendszerére épülő globális pénzvilágot, a fiskális apokalipszis azonban nem minden gazdaságot érintett ugyanolyan rosszul. Az Egyesült Államok GDP-je tavaly 1,6 százalékkal növekedett, míg Kínában az elmúlt évek drasztikus csökkenése ellenére is 7 százalék körüli növekedést mértek.