Utóbbi körülmény mérlegelése persze nem dolga az államfőnek. Másodszor biztosan nem küldhette vissza az alaptörvény rendelkezései alapján a törvényt az Országgyűlésnek. Az Alkotmánybírósághoz ellenben fordulhatott volna a módosított rendelkezések alaptörvénnyel való összhangjának, illetve az eljárás alkotmányosságának vizsgálatát kérve. Vagy legalább jelezhette volna aggályait. Áder János jogászember, pontosan tudja, mi a probléma azzal, ha egy kétharmados tárgykörhöz tartozó kérdésben feles törvénnyel határoz a parlament. Nem árt megismételni: a múlt hét közepéig a Fidesz sem vitatta a kétharmados döntés kényszerét.
Meggyőződésem, hogy „a pártok felett álló” Áder János a nyilvánvalóan pártpolitikai indíttatású lépésével saját magán és az államfői intézményen ejtette a legsúlyosabb sebet. Nem azért, mert a Jobbik megfosztási eljárást kezdeményez ellene, hiszen az az erőviszonyok ismeretében nem vezethet eredményre. Hanem mert a hitelességét nullázza le azzal, ha a látszat és a valóság szerint is előnyben részesíti a miniszterelnök akaratát az alaptörvény, a jogállamiság védelmével szemben.
Ellenzéki körökben most nyilván a mindent aláíró Schmitt Pálhoz fogják hasonlítani. Nekem van egy sokak számára kellemetlenebb hasonlatom. Az államfő most úgy viselkedett, mint 1995-ben Göncz Árpád, aki a figyelmeztetések dacára aláírta a Bokros-csomagot, csak hogy kedvezzen Horn Gyulának és az MSZP–SZDSZ-koalíciónak, akitől, amitől az újraválasztása függött. A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság aztán ízekre szedte a hírhedt megszorítócsomagot. Sajnos az államfői intézménynek és a személynek szóló minden tiszteletem mellett sem találok jóhiszemű magyarázatot arra, hogy miért teszi zárójelbe a parlamenti többség után az államfő is azt az alaptörvényt, amelyre felesküdött. Amíg marad a közéletben, ennek a döntésnek az árnya mindenhova elkíséri. Kár érte.
