A kertek alatt járva léptette hatályba tegnap a köztársasági elnök az úgynevezett plakáttörvényt. Mindenfajta külön közlemény, hozzá fűzött magyarázat nélkül került fel az Országgyűlés honlapjára az erről szóló szikár tájékoztatás. Vizsgáljuk meg, hogy a pártok, állami szervek és költségvetési támogatásban részesülő szervezetek közterületi kampányait az úgynevezett listaárhoz kötő javaslat esetében volt-e lehetőség más döntésre, döntésekre! Sorvezetőnk természetesen a Fidesz–KDNP által az előző ciklus parlamentjében elfogadott alaptörvény.
Amikor a jogszabály először Áder János elé került, nyilvánvaló volt, hogy nem írhatja alá. A Fidesznek minden erőfeszítés ellenére sem sikerült ellenzéki képviselőket „vásárolnia” annak érdekében, hogy meglegyen a plakáttörvény elfogadásához szükséges kétharmados többség. Az előterjesztő mégsem vonta vissza a javaslatot, inkább megszavaztatott a parlamenttel egy értelmetlenné vált szöveget. A cél az volt, hogy a történet végére ne kerüljön pont. Ehhez az is kellett, hogy az államfő visszaküldje megfontolásra a törvényt. Így történt, bár arra is lett volna lehetőség, hogy az Alkotmánybírósághoz küldje, hogy az mondja ki a nyilvánvalót: a jogszabály értelmetlen, ezért meg kell semmisíteni. Ehelyett a Fidesz újabb esélyt kapott, hogy „meggyőzze” az ellenzék egy részét.
Aztán kiderült, hogy az ügyben összehívott rendkívüli (!) parlamenti ülésen sem lesz meg a kétharmad. Ekkor döntött úgy a Fidesz, hogy egyszerűen lesöpri a figurákat a sakktábláról, apróbb alkotmányos puccsot végrehajtva feles törvényben rendezi azt, amit addig magától értetődően kétharmados tárgykörbe tartozóként kezelt. A politikai célt nem is igazán leplezték: a miniszterelnök Simicska Lajos elleni bosszúhadjáratának részeként a Jobbik kormányt bíráló plakátjait akarják eltakarítani bármi áron. A kommunikációs gépezetet az sem zökkentette ki, hogy időközben kiderült: amivel a Fidesz a Jobbikot vádolja, azt 2010-ben maga is megtette, sőt, a Jobbikénál vélhetőleg előnyösebb szerződéssel bérelt plakáthelyeket ugyanattól a cégtől.
Utóbbi körülmény mérlegelése persze nem dolga az államfőnek. Másodszor biztosan nem küldhette vissza az alaptörvény rendelkezései alapján a törvényt az Országgyűlésnek. Az Alkotmánybírósághoz ellenben fordulhatott volna a módosított rendelkezések alaptörvénnyel való összhangjának, illetve az eljárás alkotmányosságának vizsgálatát kérve. Vagy legalább jelezhette volna aggályait. Áder János jogászember, pontosan tudja, mi a probléma azzal, ha egy kétharmados tárgykörhöz tartozó kérdésben feles törvénnyel határoz a parlament. Nem árt megismételni: a múlt hét közepéig a Fidesz sem vitatta a kétharmados döntés kényszerét.
Meggyőződésem, hogy „a pártok felett álló” Áder János a nyilvánvalóan pártpolitikai indíttatású lépésével saját magán és az államfői intézményen ejtette a legsúlyosabb sebet. Nem azért, mert a Jobbik megfosztási eljárást kezdeményez ellene, hiszen az az erőviszonyok ismeretében nem vezethet eredményre. Hanem mert a hitelességét nullázza le azzal, ha a látszat és a valóság szerint is előnyben részesíti a miniszterelnök akaratát az alaptörvény, a jogállamiság védelmével szemben.
Ellenzéki körökben most nyilván a mindent aláíró Schmitt Pálhoz fogják hasonlítani. Nekem van egy sokak számára kellemetlenebb hasonlatom. Az államfő most úgy viselkedett, mint 1995-ben Göncz Árpád, aki a figyelmeztetések dacára aláírta a Bokros-csomagot, csak hogy kedvezzen Horn Gyulának és az MSZP–SZDSZ-koalíciónak, akitől, amitől az újraválasztása függött. A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság aztán ízekre szedte a hírhedt megszorítócsomagot. Sajnos az államfői intézménynek és a személynek szóló minden tiszteletem mellett sem találok jóhiszemű magyarázatot arra, hogy miért teszi zárójelbe a parlamenti többség után az államfő is azt az alaptörvényt, amelyre felesküdött. Amíg marad a közéletben, ennek a döntésnek az árnya mindenhova elkíséri. Kár érte.
