Fogalmam sincs, hogy a köztársasági elnök végül megjegyzés nélkül aláírja-e a plakáttörvényt, amelynek első változatát visszaküldte a parlamentnek, majd most kapott helyette egy egészen más tartalmú valamit. Ahogy azt sem tudom, hogy ha a jogszabály így vagy úgy az Alkotmánybíróság elé kerül, mikor és milyen döntés születik.
Laikus számára is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az Országgyűlés által másodjára, feles többséggel elfogadott törvény nem lehet összhangban azzal az alkotmánnyal, amely az érintett tárgykört, a pártok gazdálkodását a kétharmados döntéssel szabályozandók körébe utalja. De hát a józan paraszti ésszel megáldott-megvert állampolgár látott már itt cifra dolgokat, „kijogászkodott” már sok képtelenséget a magyar politika.
A pártokra, illetve a teljes állami szférára, költségvetési támogatásban részesülő szervezetekre vonatkozó, a politikai hirdetések közzétételét az úgynevezett listaárhoz kötő törvény új vágányra kellene hogy helyezze a Fidesz–KDNP által az előző parlamenti ciklusban megalkotott alaptörvény, alkotmányos berendezkedés körüli vitát. A kormányzó pártok akkori kétharmados többségükkel élve, ellenzéki egyetértés nélkül fogadták el az új alaptörvényt. Ezt az ellenzék lényegében máig illegitimnek tartja, leginkább arra hivatkozva, hogy erőből szavazták meg, nem volt róla népszavazás, és a Fidesz a 2010-es választások kampányában nem beszélt alkotmányozó szándékáról. Utóbbi kifogás jogos, népszavazás kiírására viszont nem volt törvényi kötelezettség, a korábbi választási rendszerben megszerzett kétharmados parlamenti mandátumarány pedig alkotmányozó többséget eredményezett. Bár a Fidesz néhány érzékeny ponton hozzányúlt a hatalom ellenőrzésére hivatott intézmények jogköréhez, az elsősorban ideológiai jellegű viták csatazajában elsikkadt a szikár tény, miszerint az 1989–90-ben létrejött közjogi berendezkedés alapjait nem érintették a változtatások. A „fülkeforradalom” nem döntötte meg a parlamentáris demokráciát, nemhogy királyság nem lett Magyarországon, de az elnöki rendszer felé sem mozdult el a köztársaság (utóbbi csak az ország elnevezéséből illant el). A nemzeti hitvallás néven az alaptörvény elé illesztett szöveg világos értéktartalma és a balliberális ellenzék vádjai ellenére nem kirekesztő; a keresztény gyökerekre utalás történelmi evidencia, a családmeghatározás szelíden konzervatív, a történelmi alkotmányra való hivatkozás szimbolikus, a náci (nyilas) és a bolsevik diktatúra egyértelmű elítélése pedig csak üdvözölhető.
Az alaptörvény ma komoly védelemre szorul, s a legkevésbé az ellenzéki elutasítása miatt. Jó ideje érzékelhető, hogy a miniszterelnök és nyomában a Fidesz hatalomfelfogása olyan irányba torzul, amely már akadályt lát a néhány éve még saját maga által is érinthetetlenként kezelt jogállami garanciákban. Ezt láttuk már akkor is, amikor a fideszes többség egy törvénymódosítással megpróbálta láthatatlanná tenni a jegybanki alapítványok irdatlan vagyonát. Akkor azonban még a javaslatot megszavazók egy része is jelezte, csupán frakciófegyelemből, meggyőződése ellenében szavazott, jó okkal bízva abban, hogy Áder János, majd az Alkotmánybíróság végül megakadályozza a közpénz közpénz jellegének elvesztését. A plakáttörvény ügye világosan megmutatta, hogy a Fidesz–KDNP alaptörvénye által szabott mozgásteret is elviselhetetlenül szűknek érzi Orbán Viktor. Ezért helyezték előbb roppant nyomás alá az ellenzéket, majd kerülték meg csellel a kétharmadot. A kormánypárti képviselők már nem kacsintanak ki, némelyikük egyenesen Gulyás Gergely-i cinikus büszkeséggel köpi le az alaptörvényt. Mert a Jobbiktól és a miniszterelnök ítéletétől jobban tartanak, mint amennyire köti őket képviselői esküjük, az alkotmányos rend védelme.
A jogállam próbája, hogy a személyes bosszú eszközének is tekinthető, közjogilag nyilvánvalóan érvénytelen plakáttörvény hatályba lép-e, s ha igen, meddig marad érvényben.
