Az alaptörvény ma komoly védelemre szorul, s a legkevésbé az ellenzéki elutasítása miatt. Jó ideje érzékelhető, hogy a miniszterelnök és nyomában a Fidesz hatalomfelfogása olyan irányba torzul, amely már akadályt lát a néhány éve még saját maga által is érinthetetlenként kezelt jogállami garanciákban. Ezt láttuk már akkor is, amikor a fideszes többség egy törvénymódosítással megpróbálta láthatatlanná tenni a jegybanki alapítványok irdatlan vagyonát. Akkor azonban még a javaslatot megszavazók egy része is jelezte, csupán frakciófegyelemből, meggyőződése ellenében szavazott, jó okkal bízva abban, hogy Áder János, majd az Alkotmánybíróság végül megakadályozza a közpénz közpénz jellegének elvesztését. A plakáttörvény ügye világosan megmutatta, hogy a Fidesz–KDNP alaptörvénye által szabott mozgásteret is elviselhetetlenül szűknek érzi Orbán Viktor. Ezért helyezték előbb roppant nyomás alá az ellenzéket, majd kerülték meg csellel a kétharmadot. A kormánypárti képviselők már nem kacsintanak ki, némelyikük egyenesen Gulyás Gergely-i cinikus büszkeséggel köpi le az alaptörvényt. Mert a Jobbiktól és a miniszterelnök ítéletétől jobban tartanak, mint amennyire köti őket képviselői esküjük, az alkotmányos rend védelme.
A jogállam próbája, hogy a személyes bosszú eszközének is tekinthető, közjogilag nyilvánvalóan érvénytelen plakáttörvény hatályba lép-e, s ha igen, meddig marad érvényben.
