Kedden ugyan csak egy sikertelen terrortámadásra futotta az iszlamistáktól Brüsszelben, de ettől még a tény tény marad: az effajta társadalom- és rezsimellenes politikai-vallási erőszakkal való szembesülés a nyugat-európai mindennapok részévé vált. Az elkövetők és a rendvédelem szemszögéből ugyan minden egyes esetnek megvan a maga racionálisan összeillő-összeilleszthető szerkezete, de a többséget érintő közvetett benyomásként, jelenségként mindez elsikkad. Az átlagember számára csak a félelem, a kiszolgáltatottság és velük együtt az egyre szűkülő mozgástér marad. Arról a szélesnek ismert mozgástérről van szó, amelyet a nyugati szabadságeszménnyel szokás asszociálni: azt csinálok és mondok, amit akarok, oda megyek, ahova akarok. A terror – és a rá adott hatósági reakciók – pontosan ettől fosztják meg az európai polgárokat, lépésről lépésre. Ha sok a halott, gyorsan, ha kevés, lassabban. Vegyük példának az utazást: én speciel a hátam közepére sem kívánok manapság egy hétvégét valamelyik egykor irigykedve szemlélt nyugati ember-Bábelbe – biztonsági megfontolások miatt éppúgy, mint kényelmi szempontokból kifolyólag, a kulturálisakat már nem is említve. Ha Nyugat, akkor már irány az Alpok! Az alacsony népsűrűség, kevés erőszak statisztikájában mindig lehet bízni, meg persze a természet tisztaságában, szemben azzal a mocsokkal, amit az emberiség időnként összehordani képes
Tévedés ne essék, nem csak arról van szó, hogy megölhetnek a terroristák, és lényegében véletlenszerű az esély áldozattá válni a köztereken elkövetett akciók következtében. Hogy senki sem lehet eléggé okos és felkészült, és ha megtalálja a helyzet, egy pillanat alatt elveszik az életét, elveszik a szeretteiét, vagy testileg, lelkileg megnyomorítja őket a robbantás, a lövés, a tömegbe gázoló teherautó lökhárítója. Arról is beszélünk, hogy az a fajta önfeledtség, amelyet a polgárok hagyományosan megengedhettek maguknak, felelőtlenséggé, sőt potenciális veszélyforrássá értékelődik át ebben a környezetben: egy rossz vicc, egy tétova mozdulat, és hátrabilincselt kézzel a flaszterre szorítva találhatja magát a delikvens, állig felfegyverzett rendőr térdkalácsával a gerincén. Jó esetben. Rossz esetben még ki is lyukaszthatják, és a fegyverhasználat természetesen jogos lesz, hiszen rendkívüli helyzet van életben. De még itt sincs vége: a jelenségre önbíráskodással, spontán módon reagálókat liberális ideológiai alapon, az önazonosság-tudat zavarának magabiztosan prognosztizálható jeleként immár egy kalap alá veszik a terroristákkal. Helyes-nem helyes, ezek azok a pillanatok, amikor kezd megdőlni az a hagyományos alapvetés is, hogy kit kell kitől és kinek megvédenie. Amikor meginog a talaj a polgár lába alatt.
Ma már kétségkívül roppantnak tűnik a kihívás, amivel Nyugat-Európa szembesül. De azt is valljuk be, hogy a többes szám első személy használatának kerülése, amelyre e sorok írója is törekszik – „keletiként”, magyarként – szintén illuzórikusnak bizonyulhat. Mi itt Kelet-Közép-Európában, fejlődésünkben lemaradva, bizonyos negatív hatásokat történelmileg – paradox módon – megúszva, vagy éppen kerítéssel ideig-óráig „megvédve” sem vagyunk sebezhetetlenek. Egy expatokkal (tartósan külföldön élő ember) és turistákkal telezsúfolt budapesti bulinegyed – a mi magunk lassan tornyosuló ember-Bábele – ha lassan is, de kúszik fel a radikálisok célpontválasztási listáján. S az a katlan, amely Nyugaton ki-kiköpi őket, nálunk is forrósodik, csak még nem rotyog, hiszen később gyújtották be. Ha ehhez hozzávesszük, hogy közben az egésznek lökést adó, nyugati intervenciók szította, közel-keleti káosz sem tisztul – sőt mindinkább nagyhatalmi, középhatalmi birkózásnak válik a terepévé –, akkor nehéz bizakodva tekinteni a jövőbe.
