Bár ömlik hozzánk az uniós támogatás, ám hazánk mégsem csatlakozik ahhoz az európai ügyészséghez, amely az EU-s pénzekkel való visszaélések ügyében hivatott nyomozni és vádat emelni. Pedig volna mit vizsgálni. Még a Miniszterelnökség által nemrégiben kiadott tanulmány sem tagadja, hogy nagy lehetőséget hagyott ki Magyarország az európai uniós pénzek koncepciótlan és korrupt elköltése miatt. A felzárkózásra kapott pénzek elfolytak, a magyar régiók évről évre hátrébb csúsznak az európai ranglistán. Mára már Brüsszelnek is szemet szúrt, hogy a körülményes pályáztatási rendszer, illetve a személyre szabott törvények miatt a kormányhoz közel álló körök tarolnak a pályázatokon, s túlárazva valósítják meg beruházásaikat. A Csalás Elleni Európai Hivatal (OLAF) adatai is alátámasztják, nálunk lopják el a legtöbb uniós támogatást: csak 2013 és 2016 között a kifizetések 4,16 százalékára rúgtak a javasolt pénzvisszatartások vagy -visszatérítések, ami tízszerese az európai átlagnak (0,43 százalék).
A helyzet lesújtó, Orbánék mégsem kérnek egy valódi, nemzetek feletti nyomozó hatóságból. Érvként a szokásos Brüsszel-ellenes mantrával hozakodnak elő, miszerint ez is csak egy újabb központosítási kísérlet, szuverenitást csökkentő lépés. Trócsányi László igazságügyi miniszter azzal tetézte mindezt, hogy az új ügyészség felállítása a meglévő uniós bűnüldözési intézményeket, így az Eurojustot és az OLAF-ot gyengítené. Nehéz ennél hamisabb érvet találni, hiszen e két hatóság eleve eszköztelen, csak ajánlásokat tehet. Amelyeket a jelek szerint a legkevésbé sem vesz komolyan a kormány, illetve a Polt Péter vezette Legfőbb Ügyészség. Az OLAF által alátámasztottnak talált visszaélési ügyek – ami csak a jéghegy csúcsa – mindössze tizedében jutottak el a vádemelésig a magyar hatóságok.
Miután a korrupció épp azokban a tagállamokban jár leginkább a csúcsra, amelyek a legnagyobb haszonélvezői az uniós támogatási politikának, az EU igazságügyi biztosa a napokban újfent felvetette: a közös ügyészségből kimaradó tagállamok 2020 után nem részesülhetnek majd az uniós forrásokból. Ma még ez csak üres fenyegetésnek tűnik, de Brüsszelben egyre inkább teret nyer a felfogás: ha egy tagország élvezni akarja az európai összefogás előnyeit, akkor be kell tartania bizonyos szabályokat. Érthető a törekvés: senki nem fizet szívesen annak, aki eldorbézolja a mások által nehezen megkeresett pénzt, és még háborog is azon, ha valaki ezt szóvá teszi.
Az Orbán-kormány persze húzza az időt a csatlakozással, amíg csak lehet, s közben további tíz-, sőt százmilliárdnyi károkat okoz az országnak. Szinte nincs olyan nap, hogy ne derülnének ki újabb mutyigyanús ügyek. Ezek egy része a „törvényesített” korrupció kategóriájába tartozik, vagyis esély sincs arra, hogy a központi „haveri lenyúlórendszer” bármely tagja lebukjon. De ahol a feljelentésig jutnak a dolgok, gyakran ott sem lát okot az ügyészség a közbelépésre: jó példája ennek a Nyíregyháza Sóstó projekt, ahol a gyanú szerint a 2,1 milliárdos turisztikai fejlesztési pénz akár felét kitevő kár is keletkezhetett, de a nyomozást megszüntető határozatban az áll: nincs ott semmi látnivaló. Kíváncsian várjuk, hogy például a lapunk által feltárt edelényi szörpház esetében indul-e vizsgálódás annak kiderítésére: hogyan lehet az, hogy a 26 millió forintos támogatásból épített vállalkozás székhelyének kifejezetten családiház-jellege van? Vagy lesz-e következménye annak, hogy Pusztaottlakán 250 millió forintból építhet kerékpáros-túraközpontot egy olyan egyesület, amely ellen fél év alatt négy adóhivatali végrehajtás indult? És még hosszan sorolhatnánk a hasonló eseteket.
Amíg az Orbán-kormány távol tartja az országtól azt az ellenőrző szervet, amely képes lenne hatékonyan ellenőrizni a pénzek elköltését, addig szinte senki és semmi nem szab gátat az ilyen ügyeknek. Ezeken kevesek keresnek nagyon sokat – ám egy ország veszít sokkal többet.
