Ha arányos választási rendszer működne Franciaországban, akkor Emmanuel Macron pártja nem 400-nál is több, hanem csak 189 helyet kapott volna a nemzetgyűlésben. Ha igazságos választási rendszer működne Franciaországban, akkor a pár százezer szavazó híján azonos táborral bíró kommunista Jean-Luc Mélenchonnak és a radikális jobboldali Marine Le Pennek közel azonos számú képviselője lenne a törvényhozásban. (Most úgy néz ki, Le Penék még frakciót sem tudnak alakítani.) S ha a franciák olyan nagyon elégedettek volnának a politikai választékkal, a 49 százaléknál meggyőzőbb arányban ballagtak volna el az urnákhoz. Macronnak és pártjának valószínűleg kétharmadot is túlszárnyaló eredménye persze ki nem fogyó muníciót ad a nyugati demokráciák életképtelenségét szajkózó véleményvezéreknek, de mégiscsak az történt, hogy Macronék mindenféle forradalom, lázongás nélkül meghackelték, felrobbantották a rendszert. Megcsinálták. Valahogy úgy történhetett, hogy Macron azt mondta pár emberének, gyertek, hagyjuk itt ezt a baltól jobbig terjedő kócerájt, hajtsuk végre a térugrást, mikor, ha most nem? Aztán nem csináltak mást, hanem csak és kizárólag ezt a mondatot ismételték mindenhol, mindenkinek. És itt időzzünk el amellett, hogy amíg minden második szavazó otthon maradt, addig a választók másik fele képes volt kétharmadot kreálni a Lendületben a Köztársaságnak (La République en marche, LREM).
De nagyjából csak idáig, az Élysée-palota és a nemzetgyűlés bejáratáig tartott a térugrás, és bár úgy tűnik még egy időre, hogy a választási rendszert le lehet váltani, a szavazókat nem. Benyújtják a számlát, illetve bizonyos értelemben már be is nyújtották azzal, hogy nem szavaztak az LREM-re, maximum várják, mit nyújt a centrista produkció. Tulajdonképpen még semmi és már minden eldőlt. Az 577-ből eddig mindössze négy képviselő ért el ötven százalékot meghaladó eredményt, ami a társadalom politikai elit iránti bizalomvesztését jelenti, másrészt biztos, hogy az outsider erő végleg berendezkedett a palettán. Macron viszont csak annak örülhet, hogy az elitből épp ő az, akivel az sikerre vitte a populizmus ellen kieszelt tervét, és kezdőkkel szórta tele a politikai életet. Ettől még ugyanúgy nem került közelebb a strukturális problémák megoldásához, ahogy elődei sem a rettentő nagy politikai tudásukkal és beágyazottságukkal.
Macronék diadalmenetéből paradox módon hazánk önjelölt ellenzéki vezérei számára rengeteg megfontolnivaló akad. Ha le akarod váltani a rendszert, legalább három szabályt érdemes betartani. Egy: találj magadnak egy megfelelően szürke egyéniségű, mégis átható tekintetű, fiatal politikust. Mondjuk olyat, aki nemcsak romkocsmát, de minisztériumot is látott már belülről, és akinek neve hallatára nem nyílik ki a bicska az emberek felének zsebében. Kettő: ne találj kifogást semmire. Például ne találd ki, hogy a választási szabályok a nagy pártokat preferálják, mert te is kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy ez neked lesz jó. Három: ne támadj senkire és semmire ok nélkül, viszont mantrázz az emberek lehető legnagyobb köre által értéket hordozó, pozitív fogalmakat.
Idehaza mínusz háromról kell indulni. Egyrészt Orbán Viktor mellett és ellenében a horizonton sincs egy Macron-szerű személyiség. Másrészt végre program kellene, nem pedig Fidesszel szembeni öndefiníció. Harmadrészt az ellenzéki vadvízi evezők futamait közelről nem követő állampolgárnak elsőként – valamint ironizáló szemüveg hiányában – igenis az ég be, hogy valamelyik hangos alkapitány valamikor vidékieket emleget. Egyetlen reményteli fordulatot tudunk említeni a magyar ellenzék számára: Macron úgy verte púposra a bal- és jobboldalt, hogy nem nagyon láttunk országos demonstrációkat. Megmutatta, hogy egy olyan, dohosnak hitt fogalom, mint a nemzeti konszenzus – legyen az bármilyen törékeny – lehet közös nevező, és zárójelbe lehet vele tenni a politikai zsibvásárt.
