Macronék diadalmenetéből paradox módon hazánk önjelölt ellenzéki vezérei számára rengeteg megfontolnivaló akad. Ha le akarod váltani a rendszert, legalább három szabályt érdemes betartani. Egy: találj magadnak egy megfelelően szürke egyéniségű, mégis átható tekintetű, fiatal politikust. Mondjuk olyat, aki nemcsak romkocsmát, de minisztériumot is látott már belülről, és akinek neve hallatára nem nyílik ki a bicska az emberek felének zsebében. Kettő: ne találj kifogást semmire. Például ne találd ki, hogy a választási szabályok a nagy pártokat preferálják, mert te is kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy ez neked lesz jó. Három: ne támadj senkire és semmire ok nélkül, viszont mantrázz az emberek lehető legnagyobb köre által értéket hordozó, pozitív fogalmakat.
Idehaza mínusz háromról kell indulni. Egyrészt Orbán Viktor mellett és ellenében a horizonton sincs egy Macron-szerű személyiség. Másrészt végre program kellene, nem pedig Fidesszel szembeni öndefiníció. Harmadrészt az ellenzéki vadvízi evezők futamait közelről nem követő állampolgárnak elsőként – valamint ironizáló szemüveg hiányában – igenis az ég be, hogy valamelyik hangos alkapitány valamikor vidékieket emleget. Egyetlen reményteli fordulatot tudunk említeni a magyar ellenzék számára: Macron úgy verte púposra a bal- és jobboldalt, hogy nem nagyon láttunk országos demonstrációkat. Megmutatta, hogy egy olyan, dohosnak hitt fogalom, mint a nemzeti konszenzus – legyen az bármilyen törékeny – lehet közös nevező, és zárójelbe lehet vele tenni a politikai zsibvásárt.
