Ebbe a számháborúba kívülállóként nehéz beleállni, állítás és annak az ellenkezője feszül egymásnak – igaz, az általunk ismert és megkérdezett szakdolgozók is inkább az utóbbit erősítették meg. Abban legalább az összes fél egyetért, hogy a fizetéseken emelni kell; kérdés, mennyivel. A 60 százalékos követeléssel – így a mentőszolgálat főigazgatója – nem tudnak mit kezdeni.
Annyi bizonyos, kevés, a mentődolgozóknál kiszolgáltatottabb társadalmi réteg létezik, esetleg egy súlyponti kórház éjszakai ügyeleteseit vagy a borsodi végeken tanító pedagógusokat lehet hozzájuk mérni, sok más, hasonlóan komoly szakmát nehéz lenne sorolni. Kemény, gyakran veszélyes munka – az egyik mentőápolót például szívtájékon szúrta egy drogos idióta, mert azt vizionálta, hogy elrabolták – annyira kevés pénzért, hogy abból teljes képtelenség kicsit is biztos egzisztenciát, kiszámítható életet felépíteni. Innen nézve érthető a létbizonytalanság, a félelem, másik részről, a politika oldaláról pedig megtalálták az ideális ember prototípusát: hajt, gürizik, elhivatottságával életben tart egy súlyosan alulfinanszírozott, sok sebből vérző rendszert, közben nem beszél, nem akciózik, csendben végrehajt.
A jelenség tökéletesen illeszkedik a humán területek feltűnő és igazságtalan elhanyagolásának képletébe. Ez a rendszerváltozás óta tendencia, az oktatásban 2010 után reálértékben még vissza is esett a rá fordított pénz összege. Az egészségügyben történtek fejlesztések, ez vitathatatlan, de lényegesen kevesebb, mint amennyit a sokszor dicsekedve hangoztatott hazai gazdasági teljesítmény megengedett volna. Mondjuk épp a presztízsberuházások terhére. A mentődolgozók döntő többségére jellemző elhivatottságot, humánumot nem lehet kizárólag jelentős fizetésemeléssel megvásárolni. Ám ettől még a tiszteletet ezzel is ki lehet fejezni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!