Vitába keveredtem egy általam nagyra becsült tanár úrral, az igazság az, hogy kicsit meg is romlott a viszonyunk azóta. Az ország több pontján egyszerre tartott pedagógustüntetések idején történt ez – ahogy visszaolvasom a híreket, lassan már egy éve. Jeleztem neki, a rendszer amúgy nagy kritikusának, hogy bár minden tiszteletem az övék, de ameddig nem állnak igazán a sarkukra, nem mutatnak egységet, addig sok jót ne reméljenek.
Az ő bírálatai elsősorban nem is a pénzre vonatkoztak, hanem a megbecsültségre meg azokra a megalázó helyzetekre, amelyeket szerinte a kormány okozott nekik a minősítőrendszerrel. A városban, ahol ő él – megyeszékhelyről van szó –, alig százan mentek el az említett megmozdulásra; ennél még egy elsőkötetes félszeg költő kicsit is izgalmasabb felolvasóestjére is többen kíváncsiak. Mondtam neki azt is, hogy ha a kormányzat illetékesei meglátják a tudósítást, hátradőlnek bőrfoteljükben, és cinikusan mosolyra húzzák jobb szájsarkukat.
Ismét csak nagyra becsült és többet érdemlő emberek haragját kockáztatva, de a mentődolgozók keddi tüntetését látva most is azt mondom, hogy ez így vékony. A demonstráción százötven-kétszáz ember vett részt, amire kevés mentség, hogy sokan retorzióktól tartva maradtak távol. Szomorú az is persze, hogy a közvetlenül nem érintetteket szinte lehetetlen bevonni a tiltakozásokba, legyen szó bármilyen fontos ügyről. Sajnos úgy tűnik, a mentők vagy éppen a kórházi ápolók helyzete a döntő többség számára csak akkor érdekes, ha neki kötik be az infúziót.
Az érdekérvényesítő képesség gyengesége miatti valódi felelősséget persze hiba lenne az átlagemberre, pláne az egészségügyben, mentésben dolgozókra hárítani. Jobb helyeken nem az áldozatot szokás hibáztatni.
A mentődolgozók bérével kapcsolatban – ami most a viták kereszttüzében áll – valóságos számháború kezdődött: miközben a kormányzat azt állítja, hogy az Országos Mentőszolgálatnál 293 ezer forint az átlagos bér, addig szakszervezetük szerint ennél jóval alacsonyabb a valós összeg, mindössze 119 ezer forint.
Ebbe a számháborúba kívülállóként nehéz beleállni, állítás és annak az ellenkezője feszül egymásnak – igaz, az általunk ismert és megkérdezett szakdolgozók is inkább az utóbbit erősítették meg. Abban legalább az összes fél egyetért, hogy a fizetéseken emelni kell; kérdés, mennyivel. A 60 százalékos követeléssel – így a mentőszolgálat főigazgatója – nem tudnak mit kezdeni.
Annyi bizonyos, kevés, a mentődolgozóknál kiszolgáltatottabb társadalmi réteg létezik, esetleg egy súlyponti kórház éjszakai ügyeleteseit vagy a borsodi végeken tanító pedagógusokat lehet hozzájuk mérni, sok más, hasonlóan komoly szakmát nehéz lenne sorolni. Kemény, gyakran veszélyes munka – az egyik mentőápolót például szívtájékon szúrta egy drogos idióta, mert azt vizionálta, hogy elrabolták – annyira kevés pénzért, hogy abból teljes képtelenség kicsit is biztos egzisztenciát, kiszámítható életet felépíteni. Innen nézve érthető a létbizonytalanság, a félelem, másik részről, a politika oldaláról pedig megtalálták az ideális ember prototípusát: hajt, gürizik, elhivatottságával életben tart egy súlyosan alulfinanszírozott, sok sebből vérző rendszert, közben nem beszél, nem akciózik, csendben végrehajt.
A jelenség tökéletesen illeszkedik a humán területek feltűnő és igazságtalan elhanyagolásának képletébe. Ez a rendszerváltozás óta tendencia, az oktatásban 2010 után reálértékben még vissza is esett a rá fordított pénz összege. Az egészségügyben történtek fejlesztések, ez vitathatatlan, de lényegesen kevesebb, mint amennyit a sokszor dicsekedve hangoztatott hazai gazdasági teljesítmény megengedett volna. Mondjuk épp a presztízsberuházások terhére. A mentődolgozók döntő többségére jellemző elhivatottságot, humánumot nem lehet kizárólag jelentős fizetésemeléssel megvásárolni. Ám ettől még a tiszteletet ezzel is ki lehet fejezni.
