Vitába keveredtem egy általam nagyra becsült tanár úrral, az igazság az, hogy kicsit meg is romlott a viszonyunk azóta. Az ország több pontján egyszerre tartott pedagógustüntetések idején történt ez – ahogy visszaolvasom a híreket, lassan már egy éve. Jeleztem neki, a rendszer amúgy nagy kritikusának, hogy bár minden tiszteletem az övék, de ameddig nem állnak igazán a sarkukra, nem mutatnak egységet, addig sok jót ne reméljenek.
Az ő bírálatai elsősorban nem is a pénzre vonatkoztak, hanem a megbecsültségre meg azokra a megalázó helyzetekre, amelyeket szerinte a kormány okozott nekik a minősítőrendszerrel. A városban, ahol ő él – megyeszékhelyről van szó –, alig százan mentek el az említett megmozdulásra; ennél még egy elsőkötetes félszeg költő kicsit is izgalmasabb felolvasóestjére is többen kíváncsiak. Mondtam neki azt is, hogy ha a kormányzat illetékesei meglátják a tudósítást, hátradőlnek bőrfoteljükben, és cinikusan mosolyra húzzák jobb szájsarkukat.
Ismét csak nagyra becsült és többet érdemlő emberek haragját kockáztatva, de a mentődolgozók keddi tüntetését látva most is azt mondom, hogy ez így vékony. A demonstráción százötven-kétszáz ember vett részt, amire kevés mentség, hogy sokan retorzióktól tartva maradtak távol. Szomorú az is persze, hogy a közvetlenül nem érintetteket szinte lehetetlen bevonni a tiltakozásokba, legyen szó bármilyen fontos ügyről. Sajnos úgy tűnik, a mentők vagy éppen a kórházi ápolók helyzete a döntő többség számára csak akkor érdekes, ha neki kötik be az infúziót.
Az érdekérvényesítő képesség gyengesége miatti valódi felelősséget persze hiba lenne az átlagemberre, pláne az egészségügyben, mentésben dolgozókra hárítani. Jobb helyeken nem az áldozatot szokás hibáztatni.
A mentődolgozók bérével kapcsolatban – ami most a viták kereszttüzében áll – valóságos számháború kezdődött: miközben a kormányzat azt állítja, hogy az Országos Mentőszolgálatnál 293 ezer forint az átlagos bér, addig szakszervezetük szerint ennél jóval alacsonyabb a valós összeg, mindössze 119 ezer forint.