Nem kell a globális felmelegedés szakértőjének, az elmélet hívének, szkeptikusnak vagy ellenzőnek lenni ahhoz, hogy foglalkozzunk Donald Trump csütörtök este bejelentett döntésével, miszerint az Egyesült Államok kilép a párizsi klímaegyezményből. Az amerikai belpolitika megszokott pályájáról novemberben letért vonalvezetését kell inkább nyomon követnünk, hogy megértsük, miért is tette az elnök, amit tett, napokig tudatosan szított globális várakozás végére téve pontot, learatva a babérokat ott, ahol akarta, azaz a támogatói körében. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy rögvest azután, hogy roppant egyszerű, szavazóbázis-kompatibilis szavakkal bejelentette lépését, már hozzá is tette: az Egyesült Államok azonnal megkezdi a tárgyalásokat, hogy új alapokon visszatérhessen az egyezménybe, vagy hogy új egyezményt hozzanak tető alá. A füstfelhőbe burkolózó, az ipari forradalom korába visszasüllyedő Egyesült Államok képe, amellyel nem is annyira a klímaegyezmény hívei, hanem Trump hazai politikai ellenfelei és külföldi kritikusai, képmutatástól túlcsordulva riogatnak, egyelőre nem több politikai lózungnál. Persze ettől még az egyik félnek – a széles körben elfogadott tudományos konszenzus alapján a klímavédőknek – igaza van, csak éppen most nem ez a lényeg.
A bűvész varázsol, de amikor felszólít, hogy nézzük az orrunk előtt táncoló ujjait, a fontos dolgok a háta mögött, a kabátja ujjában, a nadrágja szárában zajlanak.
Miként első külföldi körútja során a múlt héten, most is az a fontos Trump számára, hogy belpolitikai támogatottságát megőrizze, vagy az ahhoz közvetve szükséges tényezőket (arab, izraeli, atlanti szövetségesek, fegyvervásárlók és lobbijaik) hajtsa fel. A párizsi klímaegyezményből való kilépéssel ugyanis egy választási ígéretet teljesített, amely azoknak az alsó középosztályból lecsúszott kékgallérosoknak a soraiban rezonál, akik az ipari termeléssel szemben érvényesített környezetvédelmi intézkedések miatt vesztették el a munkájukat, vagy legalábbis ebben a hiszemben élnek. Ők azok, akiknek az elégedetlensége a washingtoni politikai elittel – különösen az előző, demokrata elnökkel, Barack Obamával szemben – Trumpot a Fehér Házba juttatta, s ha ügyesen manőverezik, ott is tarthatja. Megbuktatási kísérleteken, 2020-as választáson keresztül is. Merthogy a viharfelhők gyülekeznek az elnök felett: a 2016-os választásba történt állítólagos orosz beavatkozási kísérletek kapcsán vannak sebezhető pontok, amelyekre jó eséllyel építhető olyan politikai-közjogi eljárás, amely Trump alkotmányos eltávolításához (az úgynevezett impeachmenthez) vezethet. Nagyon nem mindegy, hogy mire ezek a törekvések felpörögnek, mi lesz a népszerűségével, a befolyásos tényezők hozzáállásával, és ami a legfőbb, szimpatizánsai elégedettségével. Mint üzletember, nagyon jól tudja, hogy nem kell mindenki jóváhagyására pályáznia, neki egy jól befolyásolható „piaci szegmens” megtartása a feladat.
Miközben zajlanak ezek a csatározások a tengerentúli belpolitikai színtéren, az Egyesült Államok nagyhatalmi státusa újabb veszteségeket kénytelen elkönyvelni. Vagy legalábbis az a szerep, amelyet az elmúlt negyed században a globalizáció élharcosaként vindikált magának, megint halványodott egy kicsit. Hogy a környezettudatosság kérdésében nem ők fogják maguk után húzni a világot – ami persze a második legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóként eddig is illuzórikus volt –, az biztos. S ha az információtechnológia példáját vesszük alapul, az is lehet, hogy nem a kormányoké, hanem a piacé lesz a végső szó ezen a téren: ha az úgynevezett zöldtechnikák valóban versenyképessé válnak, nem állásvesztéssel, hanem állásteremtéssel lesznek összefüggésbe hozhatók, még az is lehet, hogy Trump ezzel kampányol 2020-ban. Ami a világnak négy évvel kevesebb, az lehet, hogy az amerikai elnöknek négy évvel többet jelent. Ha eljut odáig.
