Joggal vethetné bárki a szememre, hogy ezek a statisztikák csak üres, ember nélküli számhalmazok. Mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai, amelyek között sajnos többségben vannak a rosszak. Engem például kétszer is téves diagnózissal küldtek haza a szakrendelésről, miközben azonnali, életmentő beavatkozásra lett volna szükség. Csak a sorson és a kitartásomon múlt, hogy most ezeket a sorokat írom. Évente egy kisvárosnyi ember viszont nem ilyen szerencsés
De az elmúlt napok eseményei is tanulságosak. Először a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház 3-as számú belgyógyászatát zárták be, miután az ott dolgozók inkább a sokkal jobban fizető bútoráruházat választották. A hét végén pedig a jászberényi kórházról derült ki, hogy orvoshiány miatt részlegesen szünetel majd a belgyógyászati, a krónikus, illetve a rehabilitációs osztályok munkája. Mindkét esetben kétségbeesett, bár alig hihető cáfolat volt a válasz a kórházak részéről.
Sorolhatnám a hazai egészségügy rendszerszintű problémáit a mindenki számára méltatlan hálapénzrendszertől, a folyamatosan újratermelődő kórházi adósságokon át addig a tényig, hogy a mindenkori magyar kormányok kevesebbet költenek GDP-arányosan az egészségügyre, mint az uniós átlag. Az egészségügyi dolgozók el- és kivándorlása, a gyógyszer- és eszközhiány, a várólisták, a betöltetlen háziorvosi praxisok száma vagy a kórházi fertőzések problémája is napi gondokat okoz.
Mindeközben Kövér László és Semjén Zsolt világszínvonalú magyar egészségügyről beszél. Persze, mondhatták volna például azt, hogy az itthon maradó orvosok, és ápolók emberfeletti teljesítményt nyújtanak. Bár ez saját tehetetlenségük beismerésével ért volna fel. Így nem csoda, hogy maradnak a világszínvonalú hazugságok.
