Világszínvonalú hazugság

Bezárt kórházi osztályok, elvándorló orvosok és ápolók, halálos fertőzések... Ez lenne a világszínvonalú magyar egészségügy?

Hetek óta úton-útfélen azt olvashatjuk, hogy erős és büszke európai ország vagyunk. Néhány napja pedig már azt is tudjuk, hogy „a magyar egészségügy képes világszínvonalú teljesítményre”. Apró szépséghibája a dolognak, hogy ez a tudás nem több millió honfitársunk tapasztalatából ered, hanem kormánypárti politikusok nyilatkozataiból. Elsőként Kövér László házelnök használta ezt az erősen habonyi jeleket mutató kommunikációs panelt, amikor a kelet-közép-európai és Kína egészségügyi minisztereinek budapesti gálavacsoráján hozakodott elő a meglepő kijelentéssel. Egy nappal később ugyanezen fórum előtt már Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszélt arról, hogy Magyarország egészségügyi teljesítménye nemzetközi téren is figyelemre méltó és más országoknak is hasznos példát nyújthat. Persze, nem kellett attól tartaniuk, hogy a hallgatóság közül valaki felpattan, és emlékezteti őket arra, hogy néha egy vérvételre, vagy akár egy sürgős beavatkozásra is órákat, míg egy-egy komolyabb diagnosztikai vizsgálatra vagy tervezett operációra hónapokat kell várni ebben a „világszínvonalú” ellátórendszerben. 

Saját emlékeik sem igen lehetnek már, hiszen mezei szakrendelővel vagy kórházzal aligha találkoztak az elmúlt évtizedekben. Az állami vezetők bizonyos körének ugyanis kiemelt egészségügyi ellátás jár: ez a több mint háromszáz ember azonnal sorra kerül, ha szakorvosra vagy bármilyen vizsgálatra van szüksége, a várólistákat sem „terhelik”, és mindezt VIP-körülmények között élvezhetik. Félreértés ne essék, nem tőlük sajnálom. Csakhogy a magyarok 90-95 százaléka nem jut kiemelt ellátáshoz, és pénze sincs, hogy kifizesse. Az ő véleményük mutatja a valódi állapotokat. Egy tavalyi felmérésből például kiderül, hogy a megkérdezettek 59 százaléka leginkább a hazai egészségügy helyzete miatt aggódik. Többen, mint a korrupció vagy a szegénység miatt  Alig két hete látott nyilvánosságot az az Állami Egészségügyi Ellátó Központ koordinálásával készült jelentés, amely szerint 2014-ben például több mint 32 ezer haláleset (az összhalálozás 26 százaléka) elkerülhető lett volna jobb ellátórendszerrel és hatékony népegészségügyi fellépéssel.

Joggal vethetné bárki a szememre, hogy ezek a statisztikák csak üres, ember nélküli számhalmazok. Mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai, amelyek között sajnos többségben vannak a rosszak. Engem például kétszer is téves diagnózissal küldtek haza a szakrendelésről, miközben azonnali, életmentő beavatkozásra lett volna szükség. Csak a sorson és a kitartásomon múlt, hogy most ezeket a sorokat írom. Évente egy kisvárosnyi ember viszont nem ilyen szerencsés

De az elmúlt napok eseményei is tanulságosak. Először a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház 3-as számú belgyógyászatát zárták be, miután az ott dolgozók inkább a sokkal jobban fizető bútoráruházat választották. A hét végén pedig a jászberényi kórházról derült ki, hogy orvoshiány miatt részlegesen szünetel majd a belgyógyászati, a krónikus, illetve a rehabilitációs osztályok munkája. Mindkét esetben kétségbeesett, bár alig hihető cáfolat volt a válasz a kórházak részéről.

Sorolhatnám a hazai egészségügy rendszerszintű problémáit a mindenki számára méltatlan hálapénzrendszertől, a folyamatosan újratermelődő kórházi adósságokon át addig a tényig, hogy a mindenkori magyar kormányok kevesebbet költenek GDP-arányosan az egészségügyre, mint az uniós átlag. Az egészségügyi dolgozók el- és kivándorlása, a gyógyszer- és eszközhiány, a várólisták, a betöltetlen háziorvosi praxisok száma vagy a kórházi fertőzések problémája is napi gondokat okoz. 

Mindeközben Kövér László és Semjén Zsolt világszínvonalú magyar egészségügyről beszél. Persze, mondhatták volna például azt, hogy az itthon maradó orvosok, és ápolók emberfeletti teljesítményt nyújtanak. Bár ez saját tehetetlenségük beismerésével ért volna fel. Így nem csoda, hogy maradnak a világszínvonalú hazugságok.