Vasárnap este véget ért minden idők legnagyobb hazai rendezésű sporteseménye, a vizes világbajnokság. Vitán felüli, hogy a legsikeresebb magyar sportágak szereplői, vagyis úszóink és vízilabdázóink már nagyon megérdemelték, hogy hazai medencében küzdjenek meg a világ legjobbjaival, és a magyar embereknek is kijárt, hogy végre testközelből éljenek át egy ekkora versenyt. Sokat kellett rá várni: bár 1926-ban Budapesten rendezték az első Európa-bajnokságot, majd 32 évvel később követte azt egy másik, de a világbajnokság rendezési jogát most először nyerte el Magyarország. Eredetileg azonban nem is a 2017-es, hanem a 2021-es eseményét. Az, hogy végül négy évvel hamarabb érkezett meg a „vizes cirkusz” mezőnye, annak köszönhető, hogy a mexikói Guadalajara végül visszalépett a rendezéstől.
A közismerten nagy sportrajongó hírében álló Orbán Viktor miniszterelnök pedig – Gyárfás Tamás akkori úszóelnökkel karöltve – szinte azonnal felajánlotta a magyar beugrást. És alighanem itt kezdődtek a jól ismert, százmilliárdos nagyságrendben mérhető problémák. „Egy végletekig megosztott nemzetnek – a normálisan működő egészségügy és oktatás mellett – kellenek a közösen megélt sportsikerek is. Az viszont nem mindegy, hogy milyen áron jutunk hozzájuk” – írtam csaknem napra pontosan egy évvel ezelőtt ugyanezen hasábokon. Ezeket ma is fontos alapvetésnek gondolom. Az már bizonyos, hogy a rendezést tekintve jelesre vizsgázott az ország. Remélhetőleg néhány nap vagy hét múlva az is kiderül, hogy gazdasági értelemben milyen szaldóval zárt az esemény.
Nem kell azonban ennyit várnunk az eredmények értékelésére. A mieink összesen két aranyat, öt ezüstöt és két bronzot szereztek, amellyel az éremtáblázat kilencedik helyén végeztek. Ez az érmek számában gyengébb teljesítmény, mint a 2015-ös kazanyi (3-3-4), és aranyakban mérve a 2013-as barcelonaitól (4-1-2) is elmarad. Nemcsak a szakvezetés, hanem a közvélemény is joggal reménykedett legalább tíz érem (közte 3-4 arany) megszerzésében. Ettől most elmaradt a csapat, azonban mindenkit óvnék attól, hogy ezt kudarcnak tekintse. Néha érdemes abba jobban belegondolni, mit is jelent, ha valaki a saját szakmájában a világon a második, a hatodik vagy éppen a tizenötödik legjobb teljesítményt nyújtja. Leírhatatlanul sokat.
Az érmek és pontszerző helyek többségét persze most is úszóink termelték. Közülük is Hosszú Katinka, aki hat számban indult, és végül négy medállal (2-1-1) zárta a világbajnokságot. Fontos kiemelni, hogy az ő szereplése nélkül egyszer sem hallhattuk volna felcsendülni a magyar Himnuszt. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy teher az egész országot a hátamon vinni – mondta a 200 méteres hátúszás döntője után a bajai úszófenomén. Talán nem is tudta, mekkora igazságot mondott akkor ki, hiszen ha ő nincs, akkor most egyértelműen kudarcos magyar szereplésről kellene írnom. Az Iron Lady hazai kritikusainak (bár ide jobban illenék az irigyei jelző), ha másért nem, már ezért illene elismerniük Katinka korszakos jelentőségét. Ha máshogy nem megy, példát vehetnének a Duna Arénában vasárnap este tomboló tízezer magyarról
Voltak persze csalódások (neveket szándékosan nem írok), de szerencsére bőven jutott kellemes meglepetésből is. Közülük is kiemelkedik Milák Kristóf szereplése, aki 17 évesen úgy szerzett ezüstérmet 100 méteres pillangóúszásban, hogy közben háromszor is megjavította az ifjúsági világcsúcsot. Ráadásul átadta a múltnak a már-már ikonikus Cseh László hazai rekordját is, aki a hosszabb távon vigasztalódott egy ezüsttel. De ide sorolhatjuk a mélyről visszajött Verrasztó Dávid, az átalakított férfi vízilabda-válogatottunk, illetve a 4×100 méteres férfigyorsváltó szereplését is.
Összességében egy örömökben, csalódásokban, izgalmakban teli borzongató két héten vagyunk túl, ami sokat adott a nemzeti büszkeségünkhöz, bár sokat is elvett a nemzeti pénztárcánkból. Akár így, akár úgy érezzük, annyi bizonyos: valamilyen formában, de kint vagyunk a vízből.
