Szellemes választ kaptak a napokban az ellenzéki LMP vezetői a miniszterelnökhöz intézett kérdésükre, amelyben azt kérték, válasszon (A) az Európai Unió és (B) Oroszország között. Az Orbán Viktor helyett levelet író kormányzati tisztségviselő a lehetőségek között nem szereplő C választ jelölte meg: Magyarország. Hozzátéve persze, hogy a kormány erős Európában és Magyarországban érdekelt. A riposzt ült, mondhatnánk, ám állami ünnepünk közeledtével más fénytörésben is szemlélhetjük az esetet.
Augusztus 20., első királyunk, Szent István ünnepe egy történelemformáló döntésről, világos értékválasztásról szól, amely a megmaradás útját jelölte ki a Kárpát-medencét belakó elődeink számára. Nem kétséges, hogy az ezer éve született Magyar Királyság érdeke, jövőjének biztosítása lebegett a kissé pontatlanul államalapítóként tisztelt uralkodó előtt – maradjunk annyiban, nem a semmiből kellett felépítenie nagy művét –, amikor tudott és mert választani A és B lehetőség: Róma és Bizánc, nyugati és keleti kereszténység, alkalmazkodás és maradiság között. A nyugati típusú kereszténység és államszervezet ha nem is egykönnyen, de gyökeret vert Magyarországon, s évszázadokon át biztosította a szuverén létezést a változó európai erőviszonyok és az újabb és újabb külső fenyegetések jelentette kihívások közepette. Szent István életműve annak szép példája, hogy a kellő időben meghozott, a külső körülményekből eredő lehetőségeket mérlegelő, jó döntés nem alávet vagy birodalmi függésbe taszít egy országot, hanem a megmaradás, a fejlődés perspektíváját kínálja. Vajon hány olyan alakja van rajta kívül történelmünknek, aki hasonlóképpen felismerte az ország, a nemzet érdekét, és nem vétette el az ezt szolgáló cselekvéshez alkalmas pillanatot?
Nemzeti ünnepeink közül augusztus 20. bizonyult a rendszerváltás óta a legkevésbé megosztónak, már csak a megidézett esemény időbeli távolsága miatt is. Ez minden bizonnyal így is marad, még ha kissé szokatlan módon az ellenzéki Együtt éppen vasárnapra hívott össze tüntetést a sajtószabadság témájában, a kormány pedig a nagykövetségeknek küldött kommunikációs felkészítő szerint Szent Istvánt is csatasorba állítaná a Soros Györggyel folytatott küzdelmében.
Azt hiszem, sem a balliberális ellenzék, sem a Fidesz aktuális Európa-képe nem illeszkedik a napjaink viszonyai között is körülírható Szent István-i örökséghez. Szuverén, saját magát a nyugati hódítási kísérletektől is óvó országként, egy nem vazallus uralkodó vezetésével lettünk része annak a világnak, amit ma keresztény Európának, nyugati civilizációnak nevezünk. Amely örökség egyes számú hordozója számunkra minden tökéletlenségével, önsorsrontásával és egyéb bűnével együtt is az Európai Unió; különféle felmérések szerint a magyarok többsége is így gondolja ezt. Amikor nemzeti szuverenitásunkra hivatkozva vitatkozunk „Brüsszellel”, egy pillanatra sem lenne szabad azt a látszatot kelteni, hogy megint kompországgá váltunk, át-átsodródva a túlsó partra. Magyarország helye ma is ott van, ahol Szent István kijelölte – csak részben földrajzi, elsősorban kulturális értelemben –, s ahova a rendszerváltással visszatért. Berlinnel, Párizzsal (és Washingtonnal) lehetnek nagy ütközéseink, okos ország pedig sok mindenkivel köt előnyös üzletet, de Putyin Oroszországa vagy az iszlamista Erdogan Törökországa ha nem is ellenség, nem lehet a Szent István-i, modern Magyarország politikai szövetségese. Érdekeinket Európában, a nyugati világ keretei között kell érvényesítenünk, a dacos elszigetelődés politikája helyett itt keresve törekvéseinkhez szövetségeseket. Első királyunk öröksége a nemzeti érdek meghatározása: ez ma többek között az oktatásba való beruházást, a magyar gazdaság technológiai változásokra való felkészítését vagy éppen a jövedelmi különbségek mérséklését jelenti. Vagy inkább: jelentené.
És a cikk elején szereplő kérdésre a C mellett az A válasz bejelölését.
