Ágyúval verébre

Ez a harcias retorika elsősorban befelé szól, a tábor megerősítését szolgálja, sajnálatos módon azonban sötét nyomot hagy a világban.

Joggal merül fel a kérdés, hogy miért szállt bele ezek után Szijjártó Péter két lábbal immár nemcsak a holland nagykövetbe, hanem Hollandiába is. Elkövetve ugyanazt a hibát, amelyet felró a diplomatának. Bírálói is tisztában vannak azonban azzal, hogy a magyar külügyminiszter az elmúlt évek során felnőtt feladatához, és most is nagyon tudatosan, a magyar kormány álláspontját közvetítve lőtt ágyúval verébre. A magyar külpolitika messze nem a Bem téren kigondolt középpontjában a szuverenitás áll. Ebből kiindulva akár logikus is lehetne, hogy a „Magyarország nem egy bokszzsák!” típusú kijelentésekkel a miniszter minden alkalmat megragadjon az önálló külpolitikai gondolkodás hangsúlyozására. Talán még az is érthető, bár hét év után már értelmetlennek tűnik, hogy elhatárolódik az előző kormányok karakánnak igazán nem nevezhető irányvonalától. Nagy kérdés azonban, hogy meghunyászkodásnak nevezzük-e azt, ha az ország valós erejéről el nem felejtkezve, a magyar diplomácia nem fejel le kényszeresen mindenkit, aki az útjába esik. Persze azért nem kell megijedni, hogy rövidesen akár búcsút is mondhatunk a virágárusnál a holland tulipántól vagy a boltban a holland sajttól, vagy éppen a Heinekentől. Az viszont nem lenne meglepő, ha a civil szervezetek elleni támadássorozatban Hollandia kerülne Norvégia helyére. Ez a harcias retorika ugyanis elsősorban befelé szól, a tábor megerősítését szolgálja, sajnálatos módon azonban sötét nyomot hagy a világban.